Paksi Hírnök, 1998 (10. évfolyam, 1-47. szám)
1998-02-13 / 5. szám
1998. február 13. Paksi Hírnök SÓLYA EMMA: SZILVIA Szilvia várt. Soha nem hiába, hiszen mindig megkapta, amit akart: pénzt és barátokat egyaránt. Szép volt, mindenki kedvence, ha akarta, minden ujj ára más fiú jutott. Aztán újra, mindig csak várt. Még Valamire. Úgy érezte, csak azért nem kapta meg, amire vágyott, mert maga sem tudta, mi az. De egyszer rádöbbent. A könyvtárban ült éppen, egyetemi vizsgáira készült, fel sem pillantott jegyzeteiből. Csak akkor, mikor megérezte maga mellett valaki másnak a jelenlétét. Egy férfi volt az. Szilviának a lélegzete is elakadt, és nem igazán értette, miért zsibbadt el a lába vyjáig, hiszen a férfi nem volt az ideálja; nem hasonlított eddigi barátaira, az álmaiban felbukkanó szőke hercegre sem. Szilvia úgy gondolta eddig: a szerelem hibátlan férfitestben lakozik. Pont olyanban, amilyet ő, aki eddig mindent és mindenkit megkapott, megérdemel. Tévedett. Az átlagférfi szürke szeme sugárzott. Kedvességet, intelligenciát tükrözött. És még Valamit. Amire Szilvia várt és amit senkitől nem kapott meg még: ült az ismeretlen mellett, akibe beleszeretett. Azonnal és halálosan, akkor, ott, a könyvtárban. És Szilvia élete ettől a naptól gyökeresen megváltozott. Hamarosan felismerte: a férfi szemében a kedvesség nem neki szól. Nem csak neki. A könyvtárbeli találkozás után sokat beszélgetett Zoltánnal, aki csak barátsággal közelített hozzá. Szilvia ennél többet akart. Azt hitte, megőrül. Felborult az élete - nem ment a tanulás, elmaradtak a barátnők... Ült a szobijában, romantikus zenét hallgatott, és várt. Számolta az órákat, a perceket a következő randevúig, amikor Zoltánnal újra a kávéházban ülhetett végre és nézhette őt, elmerülhetett szürke szemének tengerében és hallhatta a hangját - a gyönyörű muzsikát... De Zoltán érzelmei iránta nem változtak. És Szüvia csak várt és várt, hátha mégis megtörik a varázs. Egyszer csak... Szobájában kuporgott éppen, mikor csengettek, s az ajtót kinyitva egy hatalmas, gyönyörű virágcsokorba botlott Szüvia. Körülnézett: a lépcsőház üres volt. Zakatoló szívvel kereste a csokorban a kártyát, szerette volna megtalálni Zoltán üzenetét - mindhiába. De a lány biztos volt abban: a gazdátlan csokor a küszöbre az imádott férfitól érkezett. Pár nappal később a várvavárt kávéházi randevúra sietett éppen, mikor megszólították. Krisztián volt az, gyerekkori jó barátja Régen látta már, azóta Krisztián sokat változott. Beszélgetni akart Szüviával, vagy még többet annál - de ezt a lány nem vette észre. Sietett, hogy megköszönje Zoltánnak a sok szép virágot. Majd máskor, holnap, mondta, s már rohant is volna tovább, de Krisztián kérdésére bénultan torpant meg - a fiú a csokor iránt érdeklődött. Hogy Szilvia megkapta-e, tetszett-e neki? A lány kábultan mosolyogni próbált, hangtalan „köszi”t formált az ajka, aztán ólomnehéz léptekkel, kedvetlenül ballagott tovább a kávéház felé, ahol Zoltán várta. Nem is volt kíváncsi Krisztián válaszára, hogy minek a virág - nem kérdezte tőle, ha már Zoltántól nem kérdezhette meg... A szürke szemű férfi sosem mesélt otthonáról. Szilvia csak azt tudta róla, hogy tanár, rengeteget beszélgettek irodalomról, pszichológiáról, filozófiáról... De Szilviát már nem lelkesítette a szellemi társ szerepe. Amikor Zoltánt a családjáról faggatta, a férfi ügyesen elkerülte a kérdést. A kitérő válaszok baljós sejtelemként fészkelték magukat Szilvia leikébe. A férfit, aki nem árulta el, miért nem akarja őt, változatlanul imádta tovább. Várt, remélt és mindjobban szenvedett. Krisztián egyre többször bukkant fel, és mesélt. Elmondta, végzett az egyetemen, üzletemberként költözött haza, vissza a kisvárosba. Szilvia közömbösen hallgatta. Azt a különös tüzet Krisztián tekintetében pedig szerette volna inkább Zoltán szemében felgyújtani... Aztán egy napon megértette, hol hamvad el a parázs. Látta Zoltánt. Egy szép, fiatal nővel és három gyerekkel. Látta azt is: a férfi boldog. Nélküle és mással. Szilvia csúnyán megalázottnak érezte magát. Szeretett volna eltűnni a föld színéről, de csak bámulta a családi idillt. Mindhárom kisfiúnak kedves, szürke szeme volt... A lány teljesen összetört. Nem tudta, hogyan ért haza, nem tudta, honnan szedett össze annyi gyógyszert. Agyából egyetlen hatalmas kérdőjel szorította ki a józan gondolatokat: MIÉRT? Miért hívta minden héten, miért beszélgetett vele órákon át, miért, ha tudta, hogy Szilvia számára nincs más, csak ő, és nem elég, amit magából adni tudott? Miért, ha itt a három gyerek és a felesége, akire úgy néz, mint rá sohasem? És miért nem mondta, ha nincs semmi esély, hogy miért nincs? Miért nem engedte, hogy elfelejtse? Szilvia csak azt tudta: választ hiába keres. Feloldotta a gyógyszereket és egy hajtással megitta az egészet. Mielőtt minden sötétségbe burkolózott, Zoltánt látta, aki fölé hajolt... Krisztián az ágya szélén ült, mikor Szilvia feleszmélt. Fogta a kezét és mosolygott rá. „Veled maradok” - suttogta, és Szilvia örült, hogy nem hagyja magára az emlékeivel. De tovább várnia egyedül kell...
