Paksi Hírnök, 1998 (10. évfolyam, 1-47. szám)
1998-10-23 / 37. szám
Paksi Hírnök 1998. október 23. EMBERMESÉK A HADAK ÚTJÁN Schmidt bácsi nyolcvanegy évesen is igen aktív, vidám ember, pedig élete igencsak bővelkedik nyomorúságban, halálos veszélyekben. Schmidt bácsi Bölcskén él és gazdálkodik. Ha ismerősök, barátok apró háza felé vetődnek, beinvitálja őket egy pohár borra, és mesél, mesél az életéről. •» SZARKA JÓZSEF Az alacsony termetű, vékony A dongájú, csillogó szemű idős ember megjárta a háborút, megszenvedte a kuláktalanítást, és így tovább. Örömmel fogadtam meghívását, s most itt ülök vele szemben csöppnyi konyhájában, az asztalon az elmaradhatatlan pohár bor mellett korabeli fotók, háborús kitüntetések, mindenféle dokumentációk, melyek érdemeit bizonyítják.-Szólítson csak „Öregnek” - mondja - annál is inkább, mert mindenki így szólít, és tényleg öreg vagyok. Kérem szépen, én egy gazdag paraszt családban születtem, igaz nem itt Bölcskén, hanem Dunaföldváron. Olyan gazdag volt az én családom, hogy apámnak arra is futotta, hogy Pécsre küldjön kitanulni a katona mesterséget. Őrmesteri rangban, mint lovas tüzért sodort Szerbiába a háború.- Gondolom, mint mindenütt, ott is kegyetlen volt... Mégis, az ön számára mi volt a legtragikusabb ebben a pokolban?- Mi lett volna? Hát a víz. Gondoltam: én ezt nem bírom tovább. Egyik éjszaka be is fogtam a lovakat, és elloptam az ütegből egy ágyút. Gondolhatja, hogy nem volt egyszerű dolog, de azért sikerült. Eladtam a civileknek egy hordó borért azt az ócskavasat.- Bizonyára azt nem úszta meg szárazon?-Hát... mindenféle kannákba öntöttük a nedűt, ezeket felkötöttem az egyik lóra, felültem a másikra, és menekültem, csak menekültem. Közben hamisítottam magamnak egy parancsot az ütegparancsnok részéről, ezt mutattam fel az ellenőrző posztokon. Az állt benne, hogy a bort, mint gyors segélyt Mohácsra viszem a sebesülteknek. Mohácson kivetkőztem, és bujkáltam a háború végéig. Aludtam én mindenhol, istállókban, tanyákon, erdőkben. Gondolja csak meg, egy franc ágyú miatt, ami még ócskavasnak sem lett volna jó. Ne tudja meg soha, hogy milyen kegyetlen a háború. Egyszer megállítottak a tábori csendőrök. Bizonygattam, hogy gazdálkodó vagyok, de nem tudtam igazolni magamat, végül kínomban mutattam a hamis parancsot. Ez mentette meg az életemet. Elvették a boromat, meg a lovaimat, de azért elengedtek. Amikor elcsitult a helyzet, haza merészkedtem és feleségül vettem gyermekkori szerelmemet, a Bözsit, és gazdálkodni kezdtünk az apai birtokon. Akkor meg azért nem hagytak békén, mert kulákoknak tekintettek bennünket. Elvettek mindenünket, szegény feleségem ebbe halt bele. Könyörögtem, hogy legalább a szőlőt hagyják, mert én bor nélkül nem tudok élni. Én már annyiszor voltam a halál torkában, becsülettel szolgáltam a hazát, így hát igazán megérdemlem a saját boromat. Végül megkönyörültek rajtam, hagyták a szőlőt Ma is ezen a területen termelem a bort. Hiába üldöztek, hiába ültettek engem is mint a többieket nyáron, nagykabátban a kályha mellé, sohasem léptem be a TSZ-be.- Család?-Van egy fiam, szőlész-borász az istenadta. Jóra való gyerek, jelenleg Egerben dolgozik. Mindig mondtam neki; fiam soha ne feledd el, hogy borban az igazság. Nekem a bor mentette meg az életemet. Lövöldözhetett rám szerb, kergethettek tábori csendőrök, meg kommunista fináncok, a flaskával műidig meggyőztem őket az igazamról. Mondom, jóra való gyerek a fiam, egyetlen egyszer náspángoltam el, de akkor irgalmatlanul. Még a hatvanas években történt. Tudtam, hogy másnap jönnek a fináncok, hát nagy nehezen felhúztuk a hordót a padlásra, és szépen betakargattuk szalmával. Amikor megjött a pénzügyőrség mondtam, hogy nekem nincs borom. Erre megszólalt a gyerek: de hát édesapám, tegnap húztuk fel a hordót a padlásra. Amikor elmentek a fináncok rl én nekiálltam, és beáztattam a kötelet. A többit gondolhatja... Paksi Polgárőr Egyesület Ti*níl ü • Dózsa Gy. u. 20. Nyitva: hétköznap 13-17 óráig. Telefon: 313-410 Kérjük, észrevételeikkel segítsék munkánkat! Fáradt vagyok és kedvetlen. Ráadásul az idő sem túl jó, lóg az eső lába. Tudom, nem vagyok egyedül, gondja másnak is akad. Rovom a városban a munkámmal együtt járó köröket. De hiába kapcsolom be az autórádiót, még a zene sem dob fel. S ekkor csoda történik. Amikor elsőbbséget adok, a szemben autóban ülő ember rám mosolyog. Ez az! Mennyire elfelejtettünk mosolyogni. Belefásultunk a hétköznapokba, a monotóniába. Mosolyogtunk korábban gyermekeink apróbb botlásain, ma sokszor csak komoran figyelmeztetünk. Mosolyogtunk, sőt meghatódtunk ha környezetünkben örömteli családi esemény történt. Ma gyakran csak fásultan figyeljük ha a fiatalok kimondják a boldogító igent, és nem a jó, hanem a nehéz pillanatok jutnak eszünkbe a házasságról. Igen, a mosoly. Ez az! Ez a legolcsóbb kedvesség amelyet bárhol, bármikor adhatunk, sőt talán vissza is kaphatjuk. Csupán egy apró mozdulat és megváltozhat az egész napunk. Talán el tudjuk felejteni a gonddal teljes napokat. Eltűnhetnek a viharfelhők, de még a záporoknál is énekelni válhat kedvünk. Mint azt Kern András is teszi: „esik mocskosul az eső...” gaz, bólintunk és... elmosolyodunk. H. M. MOSOLY
