Paksi Hírnök, 1998 (10. évfolyam, 1-47. szám)
1998-09-04 / 29. szám
Paksi Hírnök 1998. szeptember 4. EMBERMESÉK EMLÉKEK, GONDOLATOK Nem könnyű talpon maradni, sőt a többiekért is tevékenykedni egy olyan történelmi korszakban, mely legnagyobb részt elnyomja a valódi értékeket. A hetvennégy éves Garay János azonban ezt tette, - amíg tehette. Ötödik esztendeje azonban súlyos betegsége okán szobája fogja. Ahogy ő mondja keserűen: rab vagyok. SZARKA JÓZSEF János bácsi nem mindennapi életet tud háta mögött. Dolgozott a Pécsi Posta Igazgatóságnál, amíg volt, az egykori Gyapot Termelő Vállalat megyei ellenőreként, TSZ-ben megbízott osztályvezetőként és agronómusként tevékenykedett, ötvenhatos szereplése okán volt vízügyi segédmunkás, a Paks-Faddi Vízi Társulat elnöke, s nem utolsó sorban évtizedeken át segítőkész, jó szándékú közszereplő. Számtalan kitüntetés jelzi munkájának elismerését. Paksra 1959-ben érkezett feleségével, hogy itt munkát vállaljon.- János bátyám, önt itt Pakson nem csupán, mint vállalatvezetőt ismerték a hatvanas évektől egészen a nyolcvanas évekig, hanem úgy is, mint olyan embert, aki rengeteg közfeladatot vállal és teljesít. A sok közül említem a sport, történetesen az ökölvívás támogatását. ..- Valóban megesett, hogy nyolc, tíz társadalmi megbízatást is felvállaltam. Voltam tanácstag, VB tag, Sport Kör elnöke, ülnök, MHSZ társulati elnök, 20 évig voltam a Hazafias Népfront tagja. Számomra mindig is természetes dolog volt, hogy lelkiismeretesen teszi az ember a dolgát. A sporttal való kapcsolat hozzá tartozott és tartozik az életemhez, annál is inkább, mert ameddig csak tehettem, sportoltam. Bizton mondhatom, hogy minden sporthoz értek. Teniszhez, ökölvíváshoz, és így tovább. A hetvenes években a részemről igencsak támogatott paksi ökölvívó szakosztály bokszolói Takács Gyula edző vezetésével igen szép eredményeket értek el. Említem Bán Tibort, aki már a Honvédban játszott, s ha nem törik el a kézfeje, bizonyára klasszis lesz. Voltak persze bizarr dolgok is. Megesett például, hogy pénz híján nem tudtuk rendesen megépítem a szorítót, s a jugoszláv-magyar ifjúsági mérkőzés során egyszerűen leszakadt a ring. Sokféle társadalmi munkát végeztünk. Például mi építettük meg a korzónál az akkori vízi rendőrséghez levezető lépcsőt.- Mégis mi hozta Paksra?- Amikor a Gyapottermelő Vállalat megszűnt, a Kölesdi Kossuth TSZ-hez neveztek ki agronómusnak. Ezután „ötvenhatos” lettem, mivel az események során elszavaltam a „Nemzeti dalt”. 1957. március 12-én vittek el, 28-án azonban elengedtek. Egy-két jóakarómnak köszönhetően, háromszor kerültem börtönbe. Ekkor találkoztunk Lakos József barátommal, aki itt volt mezőgazdasági osztályvezető. Én éppen a Siófoki Szakaszmérnökségen voltam segédmunkás. Miután felmentettek, Lakos Józsi barátom felajánlotta, hogy amennyiben vissza akarok térni a szakmába ő biztosít nekem munkát az osztályán, így Paksra költöztünk a feleségemmel. Lakos Józsi pártfegyelmit kapott azzal az indoklással, hogy munkahelyet adott egy ellenforradalmárnak.- Sokan visszasírják a hatvanas évek konszolidációját követő időszakot. Ön hogyan ítéli meg a változásokat?- Eszem ágában sincs visszasírni azt az időszakot. Az én édesapám csendőr tiszthelyettes volt ugyanúgy, mint a feleségem édesapja. Apám 1921-ben ment nyugdíjba, nagyszerű, becsületes ember volt. 1945-ben korábbi foglalkozása miatt elvették a nyugdíját, 1952-ben pedig édesanyám postamesteri nyugdíját is elvették, azzal az indoklással, hogy a férje csendőr volt és még mindig él... Én minden voltam már; csendőr fattyú, ellenforradalmár, évekig szaglásztak utánam. Most örülök, hogy a fiatalok vették át az ország irányítását. Szívből remélem, hogy ők meghozzák a valódi változást. Ismét volt sorozás. A besorozandó fiatalemberek negyven százaléka (országos viszonylatban) „maradt ez évben a nyanyáé". (Paks városában régen így titulálták a hadviselésre alkalmatlan fiúkat.) ők fizikai, szellemi illetve lelki állapotuk miatt nem kezdik el most a kilenc hónapos kaszámyaéletet. A probléma nagyságától függően némi idő múlva újrasorozzák őket. Vajon örülnek-e neki, akarják-e ezt? Felmerül az a kérdés is: akkor alkalmasak lesznek-e a szolgálatra? Beteg a nemzet? A legjobbjaink! Mi lesz veled Magyarország? De másról is szó van: ügyeskednek. A Horthy-korszak rigmusa is érvényes: „a gazdagot kiváltják, a szegényét három évig kínozzák”. Pedig ma már csak kilenc hónapot kell a hazáért áldozni. Mégis futkos a pályakezdő fiatal hátán a hideg: „huszonéves vagyok, állást keresek, ha elvisznek, mikor fogok tőkét gyűjteni, családot alapítani? Kilenc hónap semmittevés. Miből fogok megélni?’’ Ezen kívül még számos ideges kérdés, hisz őt nem tudják megváltani. Tanácsadóhoz fordid, aki távol él tőle, de tuti tipp-A NYANYÁÉ,,. jeiért: „hogyan lehet megúszni” az ország számos helyéről felkeresik. őt nem érdekli a régi dal (igaz, ma már csak az öregek emlékeznek rá): „maradt itthon kettő-három nyomorult, rátok lányok még az ég is beborult”, hiszen a hajadomk ma már nem teszik a párválasztást a katonaviseltség függvényévé. Nem is örülnek neki, hogy a legényt hiábavalóságra ítélik. Mindenesetre, miután az 1923-as születésűeket huszonegyedik életévükben besorozták a II. világháborúba dicső katonának, megszűntek a bakát méltató dáridók. Anno, ha valaki bevált, örömében kidobta a kalapját a sorozóbizottság épületének (amely ma a 3. Számú Rendelőintézet) ablakán, kedvese elkapta azt és ötvenféle színes szalaggal díszítette fel. Versengtek, hogy kinek a babáján lesz a legszebb kalap. A boldog legénybandák Tumpek mesternél lefotóztatták magukat, hogy az unokák is lássák a büszke pillanatot. Fiaink rezesbanda kísérettel vonultak aztán az Erzsébet szállótól a bálteremig, a lányok a Templom térről fürkészték őket szerelmes tekintetükkel, majd hajnalig ünnepeltek. Mentek velük az egy szál fehér szalagot viselő nyanyáé maradtak is. Akik csatlakoztak és csalatkoztak. (Tóth Andrea)
