Paksi Hírnök, 1998 (10. évfolyam, 1-47. szám)
1998-05-08 / 16. szám
1998. május 8. Paksi Hírnök SÓLYA EMMA Ügy tetszik, kevesen vesztek össze partnerükkel a tömör, de velős mondat, a: „Te ezt nem tudhatod, drágám!”, és az ehhez „mellékelt” kézlegyintés miatt. Legtöbbször azért nem, mert ilyenkor már el is kezdődött, és a vita hevében ezt észre sem veszik. Pedig a megjegyzés lehet epés. A szociológia tudománya nem tartja számon a házastársi konfliktusok kiváltó okaként a félj és a feleség eltérő iskolai végzettségét. Ennek ellenére ismert műfaj egy idő után a házastársak szellemi állapotának kölcsönös minősítése. Ez megtörténhet papírforma szerint azonos iskolai végzettség esetében is, ám merőben más akusztikával szól a dolog akkor, ha a házastársak között nincs meg az azonos állami iskolai végzettség. Azt azonban leírják a kutatók: a társadalmi mobilitást, az alacsonyabb társadalmi helyzetből magasabba lépést - vagy ennek fordítottját - alapvetően befolyásolja, hogy ki kit választ párjának, hiszen az egyik fél alacsonyabb iskolai végzettsége retardálhatja a másikat. Vagyis később, ha elmúlik a szerelem előfordul bizony, hogy egymás fejéhez vágják: „Miattad nem vittem semmire!” Erre kevesen gondolnak a párválasztáskor, mert elsősorban az érzelmek és nem az észérvek dominálnak. Ez alól csak sir Winston Churchill volt kivétel, aki azon aggódott, hogy gyermeke az ő szépségét, és a hölgy eszét örökli. Aki mégis, similis simili gaudet, a „hasonló a hasonlónak örül” elvét követi e tekintetben, DIPLOMA TESZI AZ EMBERT? Mértékadó vélemények szerint a párkapcsolatok harmonikus volta egy három lábú székhez hasonlatos: ha az egyik láb hiányzik, felborul a szék. Az egyik láb az egymástól független anyagi biztonság, a másik a közel azonos szexuális hőmérséklet és a harmadik a szintén közel azonos szellemi szint. Mi most ez utóbbit vesszük górcső alá. Tesszük ezt azért is, mert ez utóbbit vitatják a legtöbben. szűkebb pátriánkban kevés eséllyel jár szerencsével. Elsősorban a humán értelmiségi hölgyek mondhatják el magukról ebben a műszaki szakemberekkel, mérnökökkel „megvert” atomvárosban, hogy bizony tűt keresnek a szénakazalban. De vajon keresnek-e egyáltalán? Az általunk megkérdezett három hölgy (humán szakos egyetemi, főiskolai hallgató illetve pedagógus) véleménye erről szinte azonos volt. Az egyetemista:- Úgy gondolom, itt, Pakson a humán értelmiségi nő nem talál hasonló végzettségű férjet magának, de szerintem ez nem is baj. Ki kell, hogy egészítse egymást a férfi és a nő a kapcsolatban. Hogy nincs közös témájuk? Nem gond ez sem, hiszen mindegyikük máshoz ért jobban, tanulhatnak egymástól, nem tartom valószínűnek, hogy unatkoznak egymás mellett. Egy bizonyos életkor, mondjuk: húsz év felett a lányok nagy része mindenképpen férjhez szeretne menni, az iskolai végzettséget nem tekintik már szempontnak. Férfiismerőseim azt mondják: jó, ha a barátnőjük, feleségük okosabb náluk, csak azt nem szeretik, ha ezt a társaságban ki is mutatják, mintegy „lejáratva” őket... A főiskolás:- Én olyan munkahelyen dolgozom, ahol nem, hogy humán értelmiségi, de más felsőfokú végzettségű férfit sem találnék. Paks vonzáskörzetében élek egy kistelepülésen, ahol nem nagyon lehet válogatni a magasan kvalifikált értelmiségiek között... Azt tapasztaltam: Pakson sincs sok humán végzettségű férfi. A jelenlegi barátom is az ESZI-ben tanult, aminek egyébként örülök is, hiszen tudok vele olyan dolgokról is beszélgetni, amihez esetleg nem értek, de érdekel. Kiegészítjük egymást. Nem zavar, hogy neki nincs diplomája, és nekem lesz: nem a papír a fontos, hanem az értelem. Hogy szeretik-e a férfiak, ha a nő okosabb náluk? Szerintem van, amelyik kifejezetten utálja... A pedagógus:- Kevés eséllyel találtam volna itt Pakson végzettségben hozzám hasonló férfit. Ide jártam gimnáziumba, s egykori fiú osztálytársaim, akik humán szakon tanultak tovább, már nem laknak Pakson, máshol találtak munkát. Úgy vélem, két humán értelmiségi nem összeillő pár, jobb, ha férfi és nő kiegészíti egymást egy kapcsolatban. Én magyar-történelem szakos tanár vagyok, a vőlegényem mérnök. Ennek ellenére érdekli a történelem és én is kíváncsian hallgatom, ha ő a szakmájáról mesél. Természetesen szeretet és tisztelet is szükséges, hogy érdeklődjünk a másik mondanivalója után, ez biztosan nincs meg minden, a miénkhez hasonló párnál. Szerintem egyáltalán nem elsődleges szempont a párválasztáskor a diploma A személyiség a fontos, nem a végzettség. Ahhoz, egyébként, hogy az embernek mindenről véleménye legyen, hogy ne unatkozzon mellette a párja, nem kell főiskola... Ami a legfontosabb a kapcsolat fenntartásában az az egymásra figyelés, az értékek kölcsönös tisztelete. Általában az a tapasztalatom: az értelmiségi nők későn mennek férjhez, hiszen először egzisztenciát teremtenek maguknak. Ez nem jelenti azt, hogy nagy eséllyel maradnak vénlányok: véleményem szerint aki akar, az talál is magának párt. Tehát: a szocilógusoknak igazuk van. De azért még marad megválaszolatlan kérdés: 1 gaz-e, hogy milyen is volt a szerelem, vagy a házasság, csak az után dől el, ha már vége van?
