Paksi Hírnök, 1997 (9. évfolyam, 1-48. szám)
1997-02-21 / 6. szám
1997. február 21. Paksi Hírnök na SZEPI BÁCSIÉK FARSANGJA Szepi bácsi idén múlt nyolcvanéves. A pirospozsgás, jó kedélyű tsz-nyugdíjas feleségével, Mári nénivel Pusztahencsén él egy jól karbantartott csinos parasztházban, melynek udvarán minden megtalálható, ami csak egy földművelő család lakta otthonra jellemző lehet. Csűr és pajta, ól a disznóknak, gúlába rakott kukoricaszár, veteményeskert. A ház hátsó része présháznak van kialakítva, melyből természetesen pincesíp nyílik az odalenn rejtőzködő boroshordók irányába.- Sokat dolgoztunk életünkben - mondja Szepi bácsi, miközben az asztalhoz invitál, Mári nénit pedig egy kancsóval a pincébe parancsolja.- Szepi, Szepi - mondja dorgálva az idős asszony, miközben mosolyogva felém fordul. - Már vagy két hete üli a farsangot. Már szerencse, hogy felénk nem járnak azok a busók vagy micsodák.-Ne törődjön vele, jó asszony ez, csak zsémbes egy kicsit - jegyzi meg Szepi bácsi miután felesége hallótávolságon kívülre ér a kancsóval. - Megmondtam neki, hogy addig ünneplem a farsangot, amíg csak virágba nem virulnak a fák. Hát mit tehetne ilyen hosszú télben a parasztember? Pincét ásni már nincs minek, már olyan hosszú, hogy lassan én is eltévedek benne, gyereket csinálni meg már nem tudok.- Van-e család Szepi bátyám?-Hajjaj, három is, meg öt unoka. Csak hát mind elmentek Hencséről, ritkán látjuk őket, de jó gyerekek mind a hárman. Szakmájuk van, szép lakásuk. Mondom is mindig a Márinak, hogy ezt mind nekünk köszönhetik, mivel kemény munkára neveltük őket. Megérkezik a feleség a kancsóval, tölt, s csendben letelepszik a díványra, figyelmesen hallatja beszélgetésünket.-Mikor ismerték meg egymást? - kérdezem az öregurat.-Van annak már vagy hatvan éve. Sokáig jártam a Mári után, közben bevittek katonának, harcos voltam a háborúban, távol voltam sokáig, de nagyon szeretett és megvárt.-Nem úgy ment akkor az udvarlás mint mostanában - szól közbe a halk szavú asszony. - A kezemet sem merte megfogni a Szepi az utcán, pedig már jegyben jártunk. Csak titokban lehettünk egymásé.-De megfogtam a kezedet és azóta el sem engedtem - vágja rá az ember.- -Szóval sokat dolgoztunk a földeken, a tsz-ben. Csináltunk mindent. Szántottunk, vetettünk, arattunk, csépeltünk, foglalkoztunk az állatokkal. Jelenleg is dolgozunk. Van egy kis földünk, szőlőnk, veteményes kertünk, állataink. Mi már nem tudunk meglenni munka nélkül, meg így a gyerekeknek is tudunk segíteni.-Amikor Pakson találkoztunk Szepi bácsi azt mondta, hogy imádja a farsangot, de arról nem szólt, hogy miért.- Miért, miért?! Mert vége a disznóvágásoknak, tele a spájz, a borok már régen megértek, meg érzi már az ember, hogy nemsokára itt a kikelet. Ilyenkor össze szoktunk jönni esténként a szomszédommal. Az én Franci barátommal. Iszogatunk, meg nótázgatunk. Nagy ember a Franci, a vasúttól jött nyugdíjba. Kalauz volt, sok mindent megélt, sokfelé járt, sok mindent látott-hallott. Amikor ő jön át hozzám, akkor nótázgatunk, amikor én megyek át hozzá, akkor meg politizálunk.- Miről politizálnak?- Hát miről lehet politizálni? Mindenről. Én például parasztember lévén a Torgyánt szeretem nagyon, a Franci meg szidja. Ő ugyebár közlekedési ember, ő erre a Gyulára, erre a Hornra esküszik. De úgy igazából sohasem veszünk össze. Hát így farsangolunk mi itt az idén.-Farsangoltok is ti! Le, fel egymás pincéjébe -jegyzi meg zsörtölődve Mári néni.- Csak farsangoljon már el ez a farsang, hogy benőjön mán a fejetek lágya. í^lbúcsúzunk. Megköszönöm a szíves I. vendéglátást, további kellemes időtöltést kívánok. Szepi bácsi a kapuig kísér, ahol az elköszönés után még fülembe súgja: A Márival meg ne törődjön! Jó aszszony ez, csak zsémbes egy kicsit... SZARKAJÓZSEF EMBERMESÉK BÖJTELŐ HAVA TÓTH ANDREA A régi magyarok február hónapot nevezték böjtelő havának. Ez az az időszak, amikor a nyiladozni kezdő természetet, a „halálból” újjáéledő vegetációt köszöntjük, farsangolunk. Farsang vízkereszttől (január 6.) húshagyó keddig tart (február 11). Az igazi mulatozásokat azonban az ünnepkört lezáró ún. farsang farkán szokták rendezni, ez a húshagyó keddet megelőző vasárnaptól az említett keddig tartó néhány nap. Ezeken a napokon tartották a menyegzőket. A néphit szégyennek, eredetileg bizonyára bűnnek is tartotta, ha valaki házasulandó létére nem házasodott meg, kimaradt a farsangból, azaz vétkezett a tavasz kozmikus törvénye ellen és ezzel ártott a közösségnek. Ezekben a napokban bekormozott képű legények tőkét húztak maguk után a falu utcáin - ez a farsangi tuskóhúzás szokása. Ezt a tőkét végül egy eladósorban lévő, de pártában maradt lány kapujához kötötték megszégyenítés gyanánt. A legények feladata volt az ünnepek , alatt, hogy a virágzó élet jelképével, egy vesszővel járják az utcákat, s az útjukba akadó menyecskéket, lányokat, gyerekeket megsuprikálják. Nagyon fontos dolog volt, hogy torkos vagy zsíros csütörtöktől (február 6.) húshagyó vasárnapig (február 9.) kilencszer kellett jóllakni, sőt illett a megcsömörlésig enni e három nap alatt. Farsang farkán égették el a telet jelképező szalmabábot (ez a kiszebábégetés), egyes helyeken a bábot vízbe „ölték”. (Vannak feltételezések, hogy ezen rituálé valaha emberáldozat lehetett.) Tehát, a farsangi időszakban köszöntjúk az életet, áldozunk a termékenységnek: nagyokat eszünk-iszunk, jót mulatunk. Feltöltjük magunkat a hosszú tél után és a böjt hava előtt. Ugyanis hamvazó szerdán (február 12.) minden hangoskodásnak el kell csitulnia! Az emberek fénybe szabadult farsangi i lelke megnyugszik, hogy a hamvazkodással felvegyék a bűnbánatot és az azt követő böjttel megtisztulva várják a húsvétot.-Azannyát öregem, aRedbull tényleg szárnyakat ad!
