Paksi Hírnök, 1997 (9. évfolyam, 1-48. szám)
1997-10-24 / 39. szám
Paksi Hírnök 1997. október 22. EMLÉKEZÜNK Egy ünnep annyit ér, amennyire képesek vagyunk tartalommal megtölteni. Hol tartunk éppen most? A Dallas című immár összmagyarrá vált szappanopera igen tisztelt szerzői legutóbb voltak szívesek megidézni Madách Imrét, és bevittek a történetbe egy Luicfer-szerű figurát (sajnos igen pontatlanul „Ádám” néven) hogy Jockey Ewing afféle időutazás részese lehessen, mint Madách Ádámja. így találkozik a klasszikusok XIX. százada a kortárs törpék XX. századával. Mindazonáltal látni: ez az ország és ez a nép valaha volt akkora, hogy immár aligha lehet merőben újat mondani neki. Újféle módon lehet tálalni a régit, a jól ismert régi dalokat, de rövid figyelés után felismeri. Ha nagyhatalmú producer vagy rendező lennék, akinek van annyi pénze, amennyiből a Dallast forgatták, vajon mit mondhatnék el Önöknek - nézőként -sik a pesti Nagykörúton... A pesti bulvár kirakata betörve, a törött üveg mögül elviszik az árut az emberek, de a kirakatban hagyják a pénzt. 1848- ban „közbátorsági bizottmányt” alakítanak, 1956-ban a közbecsület az irányadó. Van persze hisztéria is (nem minden előzetes indok nélkül) mert kazamatákat és titkos börtönöket sejtenek az egykori Tisza Kálmán tér alatt... Azokról tételezik fel, akik Kistarcsa és Recsk táborait kiépítették - egyáltalán: egyfajta munkatáborrá tették az egész országot. Miként mutatna színesben és szélesvásznon a korabeli „krémdrapp” és „gyufalila” viharkabátok tömege, a puhakalapok, majd a szovjet vezetők által később széles körben divatba hozott Eden-kalapok első példányai, a dohogós öreg Csepelek, amelyek sárhány óján és platóján a megengedettnél legalább kétszerié többen utaztak... A bulláira, hogy a magyarság hogyan vélte életközelinek és kezelhetőnek a Ferenc József-i kort. Most vissza a mába: Kepes András Desszertjében Habsburg Ottó mindig kiigazítja a kérdést: lehetett volna-e „király” - és csakis magyar terminusokat használ. Bár a német sem idegen neki: Hitlerről szólva kiemeli: hogy a Mein Kampfnak a stílusa milyen rosszul hangzik németül... Igazi, arisztokrata lenézéssel a tömegek sorsát eldönteni kívánó, világátrendezési terveket dédelgető egykori káplár iránt. A tömegembereket irányító, egyeduralkodó diktátorok kora lejáróban van Európában. Az utóvédharcokat tán csak Meciar folytatja, aki minden akarna lenni: elnök is, miniszterelnök is, programadó is, s a program veleje a kisebbségellenesség. Ez ma még tud egyesíteni: hogy miként, azt a Ceausescuénál diszkrétebb módszereket alkalmazó roaz utcákra - de az egyedül üdvözítőnek mondott ideológia megbukott. Tudta a világ is, a szovjet birodalom is: azt csak az erőszak tartja fenn. Ez volt az első, befoltozhatatlan rés a szovjet sziklatömbön. Európa és Amerika elfogadott bennünket. A magyar disszidensek, az emigrációt szellemi központtá fejlesztették. Most, a változó világban új helyzet van: egy tízmilliós nemzet nem emigrálhat. Egy tízmilliós nemzetnek itthon kell szembenéznie mindennel, amit félévszázados diktatúra okozott: tőkehiánnyal, versenyképtelenséggel, adósságteherrel, s azzal hogy olyan alternatívák vannak, amelyek között igen nehéz választani. S amikor párszáz disszidens helyett egy nemzettel kell osztozkodni az EU közösségi pénzein, az már megváltoztatja a leányzó fekvését. Márpedig kell. Az EU- ban is, a NATO-ban is - amely gyakorlatilag már itt van -, s OKTÓBER HÜSZONHARMADIKÁRÓL - MA ezen az évfordulón...? Hogyan hatna az immár színes, arányaiban is megszélesült képernyőkről visszavillódzva mindaz, amit mindazok akik akkoriban még nem éltek, csak fekete-fehér archív anyagokról ismernek: a Rákosi-címer búzakoszorújától és vörös csillagától, sarló-kalapácsától megfosztott, lyukas közepű zászlók alatt kissé komikus szegletességgel mozgó lelkes emberek, tankok balról, karszalagos nemzetőrök, Nagy Imre bajusza és cvikkere, a függetlenség (és/vagy a semlegesség) álma... Az a közhit, hogy ami itt történik, amikor egy ezeréves államalkotó nép lezárja a keletről rákényszerített önkényuralmi rendszert, az kell a világnak, s hogy Amerika és Európa nem hagyja, hogy ezt a csodát „visszacsináják” olyan katonák erőszakával, akik a Szuezi-csatomát keredogra emlékeztető tömpe orrú „trambuszok” az utcák macskakövein, a felcspóajtós villamospótkocsikon a mennyezeten csengőkezelőként végigfűzött bőrszíj szaga, a közlekedési vállalatok (még akkor is csak „beszkártnak” hívta mindenki, amikor szocialista nagyvállalattá szervezték át a dolgozók örömére) alkalmazottainak halinacsizmás-posztóköpenyes egyenruhái... Egy prolivilág - valódi prolihagyományok nélkül, polgári attitűdökkel. Üljünk vissza az időgépbe jöjjön most egy kicsit más megközelítés: Márai Sándor, a méltatlanul mellőzött, ma csak kevesek által ismert nagy magyar író jut eszembe. Az Osztrák-Magyar Monarchia idején játszódó gyermekkoráról fontosnak tarja megjegyezni: „Budán van a császár” - mondja a kisfiú -, s „király” mondja az apa, utalva mániái ellenzéknél látjuk viszont. Néhány kormánypárti politikusról, kik az ellenzékhez csatlakoztak, mint például Pruteanu szenátor - éppúgy nem tudjuk a hovavalóságot eldönteni, mint ahogy tanácstalanok vagyunk sok elméleti kérdésben is. Churchill még rámutatott, hogy a „demokrácia” a legrosszabb kormányforma, hiszen egy tökfilkó szavazata épp annyit ér benne, mit egy zsenié - de mindez idáig nem találtak ki ennél jobbat. Október 23-at mi adtuk ennek a világnak. Európa tőlünk tudta meg, hogy a mindenétől megfosztott, prolivá lefokozott polgár csak látszólag veszi be a birodalmi internacionalizmus maszlagát, s egy idő után képes kijelenteni, hogy „elég”. A polgárt le lehetett gyilkolni, börtönbe lehett csukni, újabb félelmes csendet lehetett parancsolni az lett volna a tisztességes, ha minden további nélkül már évek előtt felvesznek. Hiszen - történelmi hagyományainkra alapozva - jelentős részünk volt abban, hogy a boszniai tűz nem terjedt tovább. Ne arra gondoljunk az ünnepen ami megosztana, hanem erre. Ne a keserűségeket említsük újra, hanem vegyük számba amit ma tenni lehet és érdemes. Amúgy is kampányidőszak van, több az indulat, mint kellene. Márpedig az emlék a bölcsességé, a tapasztalaté, a történelemé - amely mindenki mástól megkülönböztet, s azzá tesz bennünket, akik vagyunk. A nemes aszúborhoz hasonló, a jót kicsiny, de egészségépítő adagokban kínáló ünneplést kívánok. Jövőnk érdekében, amely mindig van - de sosem mindegy, hogy milyen... Kövér Tamás
