Paksi Hírnök, 1997 (9. évfolyam, 1-48. szám)
1997-09-12 / 32-33. szám
Paksi Hírnök 1997. szeptember 12. EMBERMESÉK Alkalmatlanság: -Nem alkalmazlak, fiam! Elsumákoltad a katonaságot az átkosban, és most nem értesz a Kalasnyikovhoz... A MEGVÉDETT VÁROS Jó dolog az, ha őrzik, védik javainkat, szeretteinket, sőt, testi épségünket is őrzikvédik, - a lelkűnkkel, azzal más a helyzet. Manapság minden „izomagyú” őrizheti, és védheti mindazt, amit őrizni, védeni kell. Elég a termet, a gyorsaság, egy ürgevágtában elvégzett tanfolyam, s máris védhet és őrizhet a beavatott. Őrizhet bankot, iskolába tartó s visszatérő kisgyermeket, őrizheti a rendszerváltás halottas házait (például: Paksi Konzervgyár), őrizheti az őrzőt, mert nem egyszerű dolog őrzőnek lenni, az őrzőt is meg kell védeni - ugyebár... Az őrző-védő ember nagy és okos ember. Többnyire kopasz, vagy sörtés fejű, vagy csak olyan, amilyen: magabiztos, ha kell erőszakosan magabiztos, annál is inkább, mert tudja: hogyan lehet ütni-vemi honfitársait úgy, hogy még az inzultust is letagadják, meg azt is tudja, hogy mire való a marokfegyver, s azt is, hogy hogyan kell használni egy-egy kiéhezett „bankrabló” nyugdíjas ellen. Áll az őrző-védő a bevásárló-csarnokok, a pénzintézetek, sőt, a butikok, és a piaci kiskereskedők standjai előtt, áll az iskolák folyosóin a két tanóra közti szünetben. Konok és rendületlen, miként a tatár, török-dúlta Magyarország végvárainak védői. Ha eljön az éjszaka az őrzővédő „mindenttudása” birtokában pénzt hajt be, -csak úgy mellékállásban. Veri a megjelölt polgárt, s természetesen méla, duruzsló, kisagyba, bordába, gerincbe, kézbe, lábba simogatóan igyekvő szavakkal elregéli a megdorgáltnak, hogy: Önnek drága hölgyem - uram - védelemre van szüksége. A behajtott összeg töredékéért megvédem önt a zsarolójától. Megvédek és őrzök én mindent és mindenkit. Ha kell, kiverem az ön gyárából az ön munkásait, ha kell, meggyőzöm az éjszakánként ablaka alatt hangoskodó fiatalokat, hogy soha többé ne hangoskodjanak ott, és akkor, amikor ön éppen pihenni szeretne, - erre is megvannak az eszközeim. Ha kell, akár az ágyába, vagy az ágya alá bújhatok, amennyiben elfogadja az általam kigondolt - megállapított tarifát. Amíg ön mellett leszek, csak a sátántól kell rettegnie hölgyem-uram. Mindenféle postafiókok, vagy bankok kirablásához az égvilágon semmi közöm. Ezeket az apróságokat lerendezik a kollégák, a többi a rendőrség dolga, de nyugodjon meg, köztük is akad néhány jóbarát. * * * * Nem rosszindulatú értekezésnek szántam a fenti írást. A paksi polgár naponta találkozik a „szótlan gorillákkal”. Ők azon bátrak, akik kivédik a rablógyilkos hajlamunkból fakadó, beláthatatlan következményekkel járó erőszakot. Nem az elismert paksi pénzintézmény, vagy az intézményt őrző-védő férfiú neve a fontos. Bárhol, bármikor megtörténhet - történik, hogy rossz érzése támad az embernek akkor, amikor az ügyeletes „mindenttudó” kinek jobb csípőjén marokfegyver, bal csípőjén rádiótelefon, nadrágzsebében keze, szájában pedig cigaretta lazsál, emígyen oktat egy idős paksi nénit a „mennyország kapujában”: Itt ne keresse az igazságát, mama, jobb lesz, ha haza megy szépen, különben baj lesz. Jó volna, ha ezen felkent, „mindenttudó” bajnokok kivennék a nadrágzsebükből kezüket (s a nú zsebünkből is), s persze a cigarettát is kivennék a szájukból, legalább akkor, ha egy idős paksi polgárral beszélnek. SZARKA JÓZSEF