Paksi Hírnök, 1997 (9. évfolyam, 1-48. szám)

1997-06-06 / 21. szám

Paksi Hírnök 1997. június 6. EMBERMESÉK ÁRNYÉKBAN? UA gy tűnik többen „árnyék­ba” vonultak azok közül az alkotók közül, akik a hetve­nes, nyolcvanas évek országo­san, sőt külföldön is elismert paksi képzőművészek magját, éltető erejét adták. A művészek szűkülő anyagi lehetőségei, a különböző pályázatokon való egyre növekvő túljelentkezés­nek, némi magyarázattal szolgálhatnak ugyan az idő­sebb mesterek egyre ritkuló kiállításaira, a művészet-ba­rát paksi közönség azonban folyamatosan találkozhat a fiatalabb képzőművész gene­ráció alkotásaival szerte a vá­rosban, s ez azt bizonyítja, hogy bár drága, nagyon igé­nyes művészeti ágak a festé­szet, vagy a szobrászat, szó sincs művelői alkotókedvének lanyhulásáról. Persze a beszűkült anyagi lehetőségek nagyon ko­moly „lelki harapófogót” je­lentenek az alkotók számára. Az idősebb generáció tagjai közül sokan arra kényszerül­tek, hogy alkotásaik legna­gyobb részét pénzzé tegyék, jobb esetben a munka folyta­tásának érdekében. Lapunk munkatársa Paks egyik országszerte is­mert és elismert festő-szob­rászművészét, a negyvenki­lenc esztendős Vass Györgyöt kereste fel kérdéseivel. Azok közé a szobrászok kö­­. zé tartozik, akik szíve­sen, sőt örömmel ajándékoz­tak műveikből egyet-egyet a városnak, illetve komoly részt vállaltak a település arculatá­nak formálásában. Az óvárosban, a Kossuth . Lajos utca sarkán lévő parkban bárki megtekintheti a városnak ajándékozott fe­hér márványból készült alko­tását, de egyebek mellett a KRESZ-park hintáinak, kop­jafaszerű mászófáinak kifa­ragása is az ő újszerű elkép­zeléseit, kezemunkáját dicsé­rik. VAS A VASSBAN m • SZARKA JÓZSEF Szekszárdon születtem, Fad­­don nőttem fel. A Faddon töltött gyermekkor kitörölhe­tetlen, kedves emlékei elma­radhatatlan társaim. Itt kerül­tem a festészet bűvkörébe. Na­gyon sokat köszönhetek Mol­nár H. György festőművésznek, akinek szakköreit látogattam, s aki Ígéretesnek látta akkori munkáimat. Tanulmányaimat Baján fejeztem be, Paksra 1967-ben kerültem - mondja Vass György.- Kiállítások?- 1970-ben képzőművész barátaimmal megalakítottuk a Tolna Megyei Képzőművé­szeti Stúdiót, itt a tagság egyik kritériuma volt az éves pályázati munkák benyújtása a stúdió tagság megvédése érdekében, s ez egyben kiál­lítások rendezését is jelen­tette a szekszárdi Babits Mi­hály Művelődési Központ­ban. Első közös, és önálló ki­állításaimat festményekből állítottam össze, szobrokkal 1971-től jelentkeztem. A het­venes évektől a nyolcvanas évekig évente átlagban 2-3 kiállításon vettem részt, így Pécsen, Szombathelyen, ahol Savaria díjban részesültem, kiállítottam a budapesti Ernst Múzeumban, a MOM Székházban, Szegeden, To­kajban, az Ikarus Művelődési Házában, 1979-ben az akkori Jugoszláviában, s persze az akkori divatnak megfelelően számtalan kulturális intéz­ményben. Különböző díjak­ban és ösztöndíjban része­sültem, nehéz volna a felso­rolásuk.- 1971-től a szobrászat veszi át a festészet helyét.- Természetes dolog ez a képzőművészet területén. Az ember keresi a számára leg­megfelelőbb kifejezési mó­dot. Jómagam is figurális szobrásznak indultam, s nonfiguratív lettem. Úgy gondolom, hogy a leegysze­rűsített forma, a leegyszerűsített gondolat ko­moly kihívást je­lent minden szobrásznak. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy más lá­tásmódok nem jelentenek érté­ket számomra. Úgy tartom, hogy a szobor és a térplasztika része a térnek, egy település esetében azon­ban a teret be­határolják az épületek. Ilyen esetben az adott lehetőségek nem csupán az ábrázolás, de a nyersanyag megválasztásában is komoly mérlegelést kívánnak a szobrásztól.- Az utóbbi években a vá­ros parkjain kívül nemigen találkozik munkáival a pak­si művészetbarát közön­ség...- Valóban, a nyolcvanas évektől alábbhagyott az évi 2- 3 kiállításos tendencia. Eb­ben egyebek mellett közreját­szanak az egekbe szökő nyersanyag árak, a képzőmű­vészet, így a szobrászat iránti érdeklődés, a fizetőképes ke­reslet csökkenése, mely egyik fő biztosítéka a további munkának.- Lát-e megoldást?- Véleményem szerint na­gyon sokat segítene egy alko­tóház létrehozása, ahol azon­kívül, hogy figyelemmel kí­sérhetnénk egymás munká­ját, a világba közösen kite­kintve sokkal nagyobb isme­retanyaghoz juthatnánk mint külön-külön, esetleg tejesen magányosan. Tudok a Paksi Alkotók Egyesületének me­galakulásáról, ez azonban úgy tudom ezidáig semmi ér­demlegességgel nem szolgált sem a városnak, sem az itt élő és dolgozó alkotóknak. Nagyon fontosnak tartanám azt is, hogy az eddigieknél sokkal több hír kerüljön ki a világba a paksi képzőművé­szek munkálkodásáról. Alko­tóházunkban szívesen kelle­ne látnunk más települések művészeit, s az eddigi gya­korlathoz hűen vendégművé­szek kiállításaival is tovább kellene gazdagítani a városi kulturális programok palettá­ját. Nem könnyű dolog ez. An­nak idején a hetvenes években harminchat alkotóval indítottuk a Tolna megyei Kép­zőművész Stúdiót, s mindössze tizenhatan maradtunk. Minden­esetre az egységes fellépésnek köszönhetően lehetőségeket sikerült teremtenünk a meg­mutatkozásra, és rangot vív­tunk ki magunknak. Egyébként nem hinném, hogy én, és a hoz­zám hasonlók önként árnyékba vonultunk volna. Inkább a megváltozott körülmények vet­nek ránk némi árnyékot, de mint tudjuk: az árnyékok mú­­landóak.

Next

/
Oldalképek
Tartalom