Paksi Hírnök, 1996 (8. évfolyam, 1-48. szám)
1996-11-01 / 40. szám
Paksi Hírnök 1996. november 1. ffi) HALOTTAK NAPJÁN É rn ekTM Gyertyák ezrei gyúlnak, a megemlékezés koszorúi, virágai vigyázzák azok álmát, akik már nem lehetnek velünk. A mindenszentek előtt való tiszteletadás után a róluk való emlékezés ideje jön. Halottak napja. „Nem lehetünk oly szegények, hogy a földi életből távozottakért, testvéreinkért, véreinkért ne mondjunk imát. ” E szép gondolat Isgum József plébános úr gondolata. A paksi katolikus hívek vezető lelkigondozójának főhajtása az élők és a holtak előtt. Ő tudja, érti a szubsztancia; a lényeg ember által csak hittel felfogható hatalmát. A megvallott, megkínzatásban emberért áldozatot hozó jóság hatalmát. Az ország egyik legszebb temetője, a Kálváriatemető, ha lassan is, de megmenekül a pusztulástól, a „Feltámadunk!” jézusi üzenet nem „csupán” hitbéli támasz immár, hanem nagyon is földi valóság. Az omlásveszély felszámolása folyamatos, úgy tűnik, még ebben az évben rendben befejeződnek a munkálatok. A Fehérvári úti, illetve Virág utcai temető állapota méltó a holtakról való megemlékezéshez. A paksi lutheránus és református temetők szintén az emlékező tiszteletadásra készülődnek.-Igaz, a mindenszentek, illetve a halottainkról való megemlékezés nagyobb részt a katolikus hagyományokhoz kötődik, de a keresztyén protestáns egyházak is elfogadják és megtisztelik — mondotta a plébános úr.- November 2-án, miután véget ért a 17 órakor kezdődő istentisztelet, a Jézus Szíve-templom előtti hősi emlékműnél ökumenikus istentiszteletet tartunk az első és második világháborúban elesett katonáinkért. Az istentisztelet keretében a két történelmi protestáns egyház vezető lelkipásztorai is szólni fognak híveikhez, illetve az egybegyűltekhez.-A halottak napjának megtartása és megtisztelésé egészen az ős keresztény időkig nyúlik vissza. Mint tudjuk a barbárok katakombákba kényszerítették Jézus követőit. A temetők mindenki számára szentek voltak azokban az időkben, így ott a keresztényeknek sem eshetett bántódásuk. Nyilván a saját védelmüket érezték a temetőkben, illetve a halottakban. Innen származik ez a keresztény hagyomány. Továbbra is hisszük, hogy velünk vannak, élnek halottaink, s mi is velük vagyunk. Valljuk, hogy nemcsak földi, de égi haza is van, ám teóriánk szerint, miután a földi létből eltávozik az ember, nem csupán lelkét viszi magával, hanem jobbik részét is. A lélek oldalán ott maradnak azok a materiálikák (hozzávalók), melyek az én, vagyis az ember emberarcát tovább őrzik Isten birodalmában. —A holtak békessége nem a halált jelenti. A földi létből távozottak szenvedve vagy boldogan — érdemeik szerint tovább élnek. Azért kell cselekednünk, hogy ebben a végtelen életben a boldogság legyen osztályrészük. SZARkajózsef EMLÉKEZÜNK Ma már mindenki egyénisége szerint viszonyul a halálhoz, egyénisége szerint foglalkozik a halál gondolatával. Valamikor, ez másként volt: egy kultúrkör tagjai ugyanazt hitték, s hitük szerint egyformán viszonyultak a múlandósághoz, s ezt a kapcsolatot, annak mindenki számára közös tartalmát egy szimbólumrendszerbe foglalták össze. Jelképet alkottak, s ezek olyan kódként működtek, amelyeket mindenki egyértelműen olvasott, s belső parancsként értelmezett, melynek betartása a fennmaradáshoz elengedhetetlen volt. A magyar paraszti kultúra ilyen jelrendszerét, ezáltal a közösségre vonatkozó utasításait ma már sajnos kevesen értik, nekünk már nem egyértelmű, miért volt tilos halottak napján a földet bolygatni: kapálni, ásni stb., varrni, aprófát vágni vagy kenyeret sütni. Miért tették a sírásók a friss sírhantra szerszámaikat kereszt alakban? Miért mondja a somogyi dombok között a mesélő asszony, hogy „mikó a kislány kígyóját - akit ő maga tejjel tápiáit — agyonverték, a kislány is meg hat, ahogy vöt... lelkileg megvisete, így kellett lennie.” „Rejteki régi regék” ezek és azt a tudást hordozzák, amit ma már csak felkészüléssel lehet megérteni. A magyar parasztság viszonya a holtakhoz a XX. század végi embernek talán különös: a régiek lelkében a halotthoz való viszony az ősökhöz való viszonnyal volt egyenlő, s az ős tisztelete az élő közösség létét tette lehetővé, eredményessé. Ennek a kultusznak fontos dátuma volt Luca nap éjszakája, ilyenkor az elhunytak hazalátogattak, hogy egyenek a nekik készített pogácsából. Az élők és holtak egységére, a világ ilyen teljességére emlékeztet ez a „közös” étkezés. A halált csak átváltozásnak hitték, egy másik világba való átlépésnek. Igaz, ezzel a közösség egy kis része megsérült, de a gyász begyógyította a sebet és az életet továbblendítette. Népünk számon tartja az év azon alkalmait, melyeken illik a halálról és az ősökről megemlékezni. Az elmúlás után azonban szükséges az újjászületés, s ezt minden szokás el is meséli: Szent Mihály (szept. 29.), aki a lélek vőfélye, ünnepe fontos nap a kultuszkörben, hiszen ekkor van az elhunyt lelkének lakodalma a túl világiakkal. Aztán a már említett Luca-napi szokás, a betlehemes játék Öregjének jelenléte, a szilveszteri óévtemetés, a húshagyó keddi farsang (farsanghoz kötődnek a legtöbb temetést szimbolizáló szokások, hiszen jön a tavasz, az új élet), a kiszehajtás vagy más néven halálkihordás, háromkirályok napja gyertyaszentelő, kövércsütörtök, hamvazószerda: mind-mind a szükségszerűségre és annak szerepére emlékeztették a közösséget, s ez adta az élethez az elengedheteüen utasításokat, a jeleket. November 1-je mindenszentek, november 2-a halottak napja (előbbi a katolikusoknál, utóbbi a reformátusoknál) az emlékezet ünnepe. A jel, a gyertya fénye. „Ők mindenszentekkor világosságban vannak. Még a föld alatt is. A gyertyát azé használják, mer a gyertyavilág a világ világossága.” TÓTHANDREA
