Paksi Hírnök, 1996 (8. évfolyam, 1-48. szám)
1996-08-02 / 27. szám
1996. augusztus 2, Paksi Hírnök ÜÜ M MUZSIKÁRA SZÜLETETT EMBERMESÉK DOKTOR ÚR. Dunapatajon születtem, de nem sok időt töltöttem ott. Paksra költöztünk, mivel édesapám itt dolgozott akkoriban - meséli az idős muzsikus. - Tizennégy éves voltam, amikor édesapám és nagybátyám zenekarát a kiskőrösi Szarvas étterem és szállodába hívták dolgozni, így én is itt fejeztem be az iskolát.- Mint zenészcsalád gyermeke - aki beleszületett a muzsikába -, hamar megtanultam hegedűn játszani, s ahogy a hozzám hasonlókkal többnyire lenni szokott, bele is szerettem a zenészéletbe. Tizenhatodik évemet töltöttem, amikor édesapám és nagybátyám bevettek a zenekarukba, mint afféle muzsikus tanoncot.- Olyan sikeres volt a zenekarunk, hogy 1942-ben meghívtak bennünket a fővárosba, s felvételt készített velünk a rádió a fronton harcoló katonák részére. Nagyon szomorú sikernek könyveltük el ezt a felvételt, de hát mit tehettünk? Nagybátyámmal néhány hónapig a kispesti Kék Duna kávéházban játszottunk, majd ismét visszahívtak bennünket Kiskőrösre. Öt évig dolgoztam itt, majd egyedül visszatértem a fővárosba.-Ezek már az ötvenes évek. Gondolom nem volt könnyű ebben az időben munkát találnia egy fiatal muzsikusnak.-Első dolgom volt letenni a szükséges vizsgákat, majd felvettek a IX. kerületi Vendéglátóipari Vállalathoz, mint szalonzenészt. Először a Matróz csárdában játszottam. Tetszett a közönségnek amit csinálok, úgy látszik híre kelt a muzsikámnak, mert hamarosan megkerestek a Gellért Szállóból. Megkérdezték, hogy volna-e kedvem ott játszani, létre tudnék-e hozni egy zenekart. Igent mondtam. A bemutatkozás során öt zenekarból az enyémre esett a választás, közel három évig dolgoztunk itt. Sohasem hatottak meg a patinás helyek, így a Gellért sem. Mindig ott játszottam, ahol többet fizettek. Mindent Ha muzsikát kedvelő, mulatós természetű idősödő tősgyökeres paksiak egyegy hétvégén megejtett pohár bor, nóta közt szóba hozzák a hajdani paksi zenekarokat, egészen biztos, hogy először és elsősorban a Sárközi családot említik. A muzsikustradícióra büszke famíliát nemcsak az akkori nagyközség majd város, víg kedélyű paksi polgárai kedvelték, de az egész országban is elismerést vívtak ki maguknak. Gyakran megesett, hogy közelebb-távolabbi településekről is az ő zenéjüknek köszönhetően jöttek vagy tértek vissza Paksra a kellemes hangulatra vágyó vendégek. Szinte lehetetlen elejétől felsorolni pályafutásuk állomásait, kis és nagy településeket, városokat, vendéglátó helyiségeket, ahol dicsértékjátékukat. A család legidősebb zenészével, a ma is aktív 72 esztendős Sárközi Lajossal beszélgettünk a zenész - minden hiedelem ellenére nem is oly könnyű munkájáról, életéről. egybevetve tizenhét évig zenéltem Budapesten különböző szalonzenekarokban.-Végül újra Paks következett, itt állapodott meg...-A hatvanas években, amikor felépült és működni kezdett a paksi Halászcsárda unokaöcséimet, a Sárközi testvéreket kérték fel a zene szolgáltatására. Szükségük volt egy hegedűsre, győzködtek, hogy jöjjek vissza. Őszintén szólva, nem sok kedvem volt az egészhez, végül mégis elfogadtam az ajánlatot. Ma már elmondhatom, hogy a későbbiekben egyáltalán nem bántam meg. Évtizedeken át játszottunk a halászcsárdában, csodálatos idők voltak ezek. Nagyon szerettem azt a munkahelyet, a kollégákat, a gyorsan kialakult törzsközönséget, az utazásukat a halászlé és a muzsika kedvéért megszakító vendégek teremtette forgatagot.- Nyugdíjba vonulása után is dolgozik. Jelenleg esténként, éjszakánként a dunakömlődi halászcsárdában játszik. Nem fárasztóak ezek az éjszakák egy hetvenkét éves muzsikusnak?-Ahogy dalba foglaltatott: „A muzsikusnak dalból van a lelke.” Az én munkám a szó összes értelmében az életem. Ha egy-két napig nem dolgozhatok, nagyon rosszul érzem magam. Muzsikálok, amíg csak erőm és egészségem engedi. Nincs számomra nagyobb öröm annál, hogy örömöt szerezhetek vagy enyhíthetem kicsit mások bánatát a hangszeremmel.- Utánpótlás?- Egyáltalán nem biztató. Szomorúan látom, hogy a diszkónak, a könnyűzenének köszönhetően lassan, de biztosan eltűnnek a szórakozóhelyekről a szép sanzonok, operettek. Azt hiszem az élő szalonzenének leáldozott. - Bár ne lenne igazam. Kissé megremeg a hangja, amikor ezeket mondja, szemében őszinte szomorúság. Búcsúkézfogásában úgy érzem az óvatos szorítást, mint valami szerény, visszafogott reménykedést. SZARKAJÓZSEF A MAGA SZIVE SOSEM FÁI? Imikor időpontot kérek egy találkozó erejéig tőle, a régi, megszokott érdeklődéssel fogad: a rendelő ódon falai helyett, barátságos otthonában. Szerepet cserélünk: nem ő, hanem én faggatom hogylétéről dr. Haj dók Károlyt. Tavaly december végén már a harmadik alkalommal érte a szívinfarktus.- Nem volt más választás - mondja -, amit már régen éreztem, teljesült, május 15- én Budapesten az Érsebészeti Klinikán dr. Gyöngy Tibor műtött:- Hogy hogy vagyok? Nagy műtéten estem át és ma már jó a közérzetem, szívfájdalmam is talán csak a munka iránt van. Az 1700 beteget ellátó orvos L azonban ezt is képes orvosolni. Tervezi, hogy a nyolc hónapos kényszerpihenő után, augusztus 21-től újra rendel a Domb utcában. „Aki él, az dolgozik.” Ő pedig, minden ellenkező rosszindulatú vagy tudatlan szóbeszéd ellenére él és immár egészségnek örvend. Optimizmusa, végtelen hite mellett családja az, aki főként a műtétet megelőző időszakban nagy segítséget jelentett számára. Felesége, aki nemcsak az életben, hanem asszisztensként hivatásában is társa és gyermekei, unokái adtak erőt az életben maradáshoz és újrakezdéshez. A korábban képviselői tisztet is ellátó, számos orvosi elismerésben részesült köztiszteletnek örvendő ember tehát újra gyógyít. Nekilát annak a munkának, amit valamikor harminc éve hittel, energiát - és mint azt a példa mutatja -, egészséget nem kímélve választott ki. (PQZBAI)
