Paksi Hírnök, 1996 (8. évfolyam, 1-48. szám)
1996-05-31 / 21. szám
Paksi Hírnök 1996. május 31. JÓ NAPOT, MI ÚJSÁG? M M TOROK ISTVÁN „Török István, aki április tizenötödikén indult útnak, hogy a világon először szelje át az Atlanti-óceánt, egy sajnálatos baleset után úgy döntött, hazautazik. Teafőzés közben lobogó vízzel leforrázta kezét, majd rátenyerelt a kerámialapos gáztűzhelyére. Keze olyan súlyos égési sérülést szenvedett, hogy a dakari kórházban felvágták, majd ellátták a sebét. Pontosan nem tudni, hogy hány kilométert tett meg, de azt igen, hogy egy kézzel evezett vissza a partra, amely önmagában is nagy teljesítmény...” (Paksi Hírnök, április 26.) Ül) Bal kezén már behegedtek a sebek. Lelkében? Nem tudom. Bár ahogy múlik az idő, egyre jobban az az érzésem támad, hogy talán igen. Bevallom, féltem a Török Istvánnal való beszélgetéstől. Féltem, hogy egy keserű, megtört emberrel találkozom majd. Kudarcról faggatni senkit sem kellemes. Nem kellett faggatni, s ami a lényeg: az eseményeket nem kudarcként élte meg. Ennek így kellett történnie. Több száz fotó hever előttünk, rajtuk vidáman integető feketék, akik minden mozdíthatót elcsentek, ami a kezük ügyébe került. Mosolygó hivatalnokok, akiknek sok ezer frank ütötte markát egyetlen tollvonásért: „Mindenért fizetni kellett” - emlékezik Török István. .Azért, hogy ránézzenek a hajóra, hogy még egy napot a kikötőben maradhassak. Mikor elfogyott a pénzem az ennivalóm felét itt osztogattam el a kikötőben.” Peregnek a képek: dakari forgatag, igazi kőkemény Afrika, Rejtőt idézve: „Az omladozó falú szálloda előtt éjjelnappal három kecske üvöltött, odébb az utca egyetlen WC-je, attól pár méterre pedig már kezdődött a piac. Városnézésen rabszállító kocsin utaztam narkósok és rablók között - így viszonylag olcsón megúsztam.”-Azt hitték unatkozó milliomos vagyok, akiről az utolsó bőrt is le kell húzni. Szakadt rongyokban, olajosán, piszkosan úgy-ahogy békén hagytak. A hivatalnokok packázását el kellett viselni. Meg voltak róla győződve, hogy illegálisan akarom eladni a hajómat. Mikor elengedtek a kikötőből kimondhatatlan boldogság fogott el: Szabad vagyok! Öt évembe telt míg idáig eljutottam, mindent ennek rendeltem alá. Ha behunytam a szemem, lélekben már itt jártam, s körös-körül csak az óceánt láttam képzeletben. Végre sikerült! A fényképeken a fáradtnak tűnő Török István mosolyog, indulás előtt, majd előbukkan a sérült kéz fotója:- Háromszor fordultam vissza. Nem a kezem miatt, úgy még eleveztem volna, hogy a csuklóm alatt támasztom meg az evezőlapátot. A helyzetjelző műszereim mondták föl sorra a szolgálatot. Azt mondtam, mindent megteszek, hogy sikerüljön átszelnem az óceánt. Egy valamit azonban megígértem, mégpedig azt, hogy visszatérek. Mindent mérlegelnem kellett. Ha visszafordulok, akkor vége, nem lesz több esélyem. Minden pénzemet, energiámat beleöltem ebbe az útba, úgy, hogy öt év alatt nem sikerült támogatókat találnom. Ha most meghátrálok - gondoltam -, akkor egy álom örökre véget ér. Még látszott a világítótorony. Visszafordultam. A kikötőbe beérkezvén elájultam, s csak órák múltán élesztgettek fel, hogy mi van, miért tértem vissza. Az itthoniak egy újsághírből értesültek az eseményekről: „Török Istvánt a dakari kórházban ápolják...”-Nem akartam én kórházba menni - folytatta —, de- figyelmeztettek, Afrikában ennél sokkal kisebb sérülésbe is bele szoktak halni. A kórház tiszta volt, az orvos keze viszont úgy remegett, hogy csak együttes erővel tudtuk ellátni a sebemet. Mesél-mesél, s mindezt - a történtek ellenére - optimizmussal teszi. Az emlékek megszépülnek - mondja a képek nézegetése közben.- Mindennek így kellett történnie. így még láthattam édesapámat élve. Mellette lehettem élete utolsó pár hetében. Mikor már nem lehettem vele, csörgött a telefon. Egy kaposvári kft. hívott. Ha még tartom magam az elképzelésemhez, akkor minden tőlük telhető segítséget megadnak. Azt hittem nem jól hallok. Feleségemet kérdezgettem: Igaz ez, nemcsak álmodtam az egészet? Neki akkor is az első reakciója az volt: Ne menj! Azt hitte, véget ér ez a lidércnyomás. Várni, hogy hazakerülök-e még valaha. Aztán rám bízta a döntést. Szeptembertől már minden időmet kitölti a felkészülés. Márciusban újra nekivágok, Novemberre vátjuk második gyermekűnk megszületését. A kérdés mindenkiben ott motoszkál: Miért kísérti Török István a lehetetlent? Őrült-e avagy megszállott - vagy egyszerűen hisz abban, amit csinál... PRÉHÁZI ILDIKÓ (Lapunk következő számában dr. Blazsek Balázsról, városunk jegyzőjéről olvashatnak majd.)
