Paksi Hírnök, 1996 (8. évfolyam, 1-48. szám)
1996-04-19 / 15. szám
Paksi Hírnök 1996. április 19. ffi) EMBERMESÉK SZOMSZÉDOK Mint minden emberi kapcsolatnak, a szomszédságnak is megvannak a maga előnyei és hátrányai. Vannak jó és rossz szomszédságok, s élnek egymás mellett olyan szomszédok is, akik csupán köszönőviszonyban vannak egymással, esetleg még abban sem, születnek, élnek és meghalnak egymás mellett úgy, hogy egyáltalán nem ismerik egymást. Bizony ritkán fordul elő, hogy az ember maga választhatja meg szomszédját. Mert a szomszéd, az szomszéd és bizony nemcsak akkor látjuk, amikor a hátunk közepét. Persze a jó szomszéd kincset ér. De szegény ország vagyunk. Kincs helyett kavicsba botlunk. MERRE CSÖRÖG A DIÓ?-Negyven évig nagyon jó volt a én szomszédasszonyom, mostanra azonban teljesen megváltozott - meséli egy hetvenedik életévét betöltött idős néni elcsukló hanggal, miközben remegő kézzel letöröl arcáról néhány óvatosan ejtett könnycseppet. - Kertszomszédok vagyunk, sokáig együtt jártunk templomba, együtt kézimunkáztunk, együtt beszéltünk meg mindent. A diófája minden rossznak az oka. En sohasem bántottam őt azért, mert ennek a fának átnyúlnak az én kertem fölé az ágai, szépen összeszedtem a lehullt termést és kész, mindketten jól jártunk. Egy-két évvel ezelőtt az én szomszédasszonyom megunta ezt a békés állapotot és ő akarta összeszedni azt a diót, ami engem illet. Persze, hogy nem engedtem. Erre ő azt kiabálta, hogy akkor inkább kivágja a fáját, belőle senki se húzzon hasznot. Megmondtam neki, hogy ezzel csak magának tesz rosszat, mert hiába ültet ő máshová diófacsemetét, abból a dióból ő nem eszik, talán csak az unokái. Azóta nem beszélünk egymással. Most már odáig fajult a dolog, hogy mindig ellenem tesz. Ha történetesen kiteregetem az udvaromra a mosott ruhát, az biztos, hogy ő pont akkor önti a kukába a hamut, hadd hordja a szél, vagy pont akkor porolja a szőnyegeit. De én sem hagyom ám magam! A napokban kint dugványozott a kertjében, hajolgatás közben elengedett egy olyat... Jó hangosan hozta a világra, meg is kérdeztem tőle: Szomszédasszony, hol lopta a babot? Repült a kapa a kerítésnek... AZ A FRÁNYA DISZNÓ — Sohasem bírtam a szomszédom ügyködését — mondja indulatosan egy negyven körüli férfi. - Mindketten családi házban lakunk, az udvarunkat csak egy drótkerítés választja el. Neki annyi disznaja van, mint a csillag az égen. Nem elég, hogy reggel, este ordít az a sok dög, de még a patkányok is átjárnak hozzám. Most már nemcsak a bűz, de a méreg is csípi a szemem. Amikor azt mondtam neki, hogy jó volna, ha kicsit tekintettel lenne a szomszédokra is, azt válaszolta, hogy a szomszéd törődjön a saját dolgával, ő is csak azzal törődik. Szerinte nem probléma a bűz, mert az úgyis elszáll, a disznók meg bármennyire is kezesek, meg szeretik őt, a szájukat még ő sem tudja befogni. Mondtam is neki; ha ennyire szereti feküdjön közéjük. Ordítozás az élet megrontója, akárcsak a következőkben. ORDÍTANI HALKAN IS JÓ- Társasházban lakom - így egy idősödő úr. - Néha én is ordítozok egy kicsit a feleségemmel, de az semmi: a szomszédomék hajnaltól éjszakába nyúló ordítozásához képest. Amikor egy ilyen éjszakai hangorkán során bekopogtam hozzájuk, mondván, hogy mire való ez az egész, harsog az egész lépcsőház, s a többiek nevében is kijelenthetem, hogy egyáltalán nem érdekelnek bennünket családi dolgaik, a szomszédom nekem támadt. Azt ordította, hogy foglalkozzak a saját gondjaimmal, meg mit kopogok én az ő ajtaján, utálja a kopogtatást, ha valamit akarok, akkor viselkedjek illedelmesen, nyomjam meg a csengőt. Persze én vissza ordítottam, hogy ne ordítozzom, erre meg azt kiabálta, hogy halkan csak a hülyék ordítanak.-Hát, így van ez. Én már vagy nem szólok a szomszédomhoz, vagy ordítok. De különösebben nem bántjuk egymást. SZARKA JÓZSEF ' •' ii r'f r ^ TOROKATOK