Paksi Hírnök, 1995 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1995-12-22 / 51-52. szám
Paksi Hírnök 1995. december 22. m EMBERMESÉK SZARKA JÓZSEF Decemberhez illően fagyos hajnalra ébredt a paksi autóbusz-pályaudvar. Lassan érkezik, szinte kéreti magát az embert vacogtató pirkadat. Az első járatok már útra keltek, nem várhatták meg azt az órát, amikor az éjszakát leváltja a nappal, nem tarthatta vissza őket a havat hordó szél, nem tarthatták vissza őket a csúszós, számtalan veszélyt rejtő utak.- „Menni kell, mert élni kell.” - tartja a mondás. Öten várakozunk dideregve a pályaudvaron, hogy kinyisson végre a váróterem, s közben félénken pislogunk egymásra. Eljön a nagy pillanat, s végre bemenekülhetünk az olyanynyira vágyott langymeleg helyiségbe. Magam is ülőhelyet keresnék, ám egy szemüveges, idős néni lép hozzám, s arra kér, hogy nézzem meg a menetrenden, mikor indul a legközelebbi járat Nagydorogra, ő ugyanis nem látja rendesen a kiírásokat. Előzékenyen teszek eleget kérésének. Megköszöni, s egy kis ideig együttérzően néz rám. Maga melyik járatra vár fiatalember? - kérdezi sajnálkozva. - Én nem az autóbuszra, hanem guberálójáratra várok - válaszolom titokzatos mosolyt vonva arcomra. Megszeppenve néz rám, majd szó nélkül helyet foglal, s csomagjai közé rejtőzik. Kis idő múltával ismerős autóbusz-vezető lép a váróterembe. A pályaudvari kukások felől érdeklődöm a pilótától. Elmondja, hogy reggel nyolc óra felé és sötétedés előtt munkálkodnak a pályaudvar környékén. Jól informált. Nyolc óra után néhány perccel hat átfagyott, tarka ruhába öltözött ember közeledik a váróterem felé, három nő. Egy idős aszszony, közel lehet a hetvenedik évtizedhez és két fiatalabb, harminc-negyven év körüliek. Megviselt, tömött műanyag szatyrokat cipelnek, mögöttük három csöppnyi gyermek bukdácsol a hóban. Belépnek az időközben csaknem zsúfolásig megtelt helyiségbe, s néhány perc múltán embert próbáló „illat” tölti be a termet. Az utasok igyekeznek minél távolabb húzódni tőlük. Közel lépek az idős asszonyhoz, s kérdezem, hogy melyik autóbuszra várnak?-Jaj, aranyoskám, drága, mi kenyeret is várunk, meg buszt is várunk - mondja gyanakvó, esdeklő szemekkel. - Nyolc gyerekem van, nagyon éhesek, ha tudna segíteni rajtunk, akkor megáldja magát a Jóisten, de ha nem tud segíteni, akkor is áldja meg.- Talán a kisgyermekeknek valami eledelt - motyogom, s a szomszédos bisztróból hozok a csöppségeknek néhány szendvicset, a felnőtteknek meleg kávét. Az idős asszonyból egyszerre elmúlik a gyanakvás, a nevét kérdezem:- Szekeres Józsefné vagyok - válaszolja -, ők pedig a felnőtt lányaim - mutat a két középkorú nőre. - Szekeres Anna és Szekeres Erzsiké. A kisgyerekek az unokáim: Kati hat-, Erzsi hét-, a Pista meg nyolcéves. Iskolában lenne a helyük.- Akkor miért nincsenek ott?-Menekültek vagyunk, romániai menekültek, aradiak. Most szeretnénk visszamenekülni Romániába, de se pénzünk nincs, se kenyerünk. Az éjjel a vasútállomáson aludtunk, de vissza akarunk menni Mohácsra, a menekülttáborunkba.- A magyarok jó emberek, csak a magyar szemetesek nem helyeslik azt, hogy itt a környéken kiszedjük a kukákból azt a kis maradékot. * * * A Báthori utcában egy szakadt, nagykabátos, idősebb férfiú vizsgálja szorgalmasan az egyik szeméttároló konténer tartalmát. Lábán időtől megviselt ormódan bakancs, arcán kölyökszakállá „fejlődött” borosta, s végül egy foszladozó szőrméjű téli sapka zárja az embert, mellette a szokásosan megviselt, elmaradhatatlan szatyrok. Egy őshonos paksi kukás, már a rendszerváltás előtt is ebből a „mesterségből” élt.- Kincskereső vagyok uram - mondja önérzetesen. - Én nem lopok, nekem van házam, szépen megélek a munkámból, nem szorulok senkire. Magának fogalma sincs arról, hogy micsoda értékeket rejtenek a kukák, meg a konténerek. Az én mesterségemhez is érteni kell ám, uram. Ki kell figyelnem azokat az időszakokat, amikor a legértékesebb hulladékok kerülnek a kukákba, tudnom kell azt is, hogy mikor, merre jár a kukás autó, hiszen gyorsabbnak kell lennem és arra is ügyelnem kell, hogy idegen kukás be ne tegye lábát az én területemre! A magához hasonlóak azt hiszik, hogy az én munkám teljességgel veszélytelen. Bizony megesett, hogy keményen meg kellett védeni az érdekeimet. Mi, paksi kukások általánosságban már felosztottuk egymás között a területeket, de van úgy, hogy jönnek idegen kukások is. Ha nem akarjuk elveszíteni kenyerünk javát, ezeket az arcátlan törvényen kívülieket meg kell fékeznünk. Jönnek a vetélytársak innen is, onnan is. Most már a románok is idejárnak, ezekkel van a legnagyobb baj. De én ezektől sem ijedek meg, de nem ám! Szólok a többieknek és megfutamítjuk őket! Én is segítek nekik, ha baj van, megvan nekünk a mi politikai szövetségünk. De hagyjon most már békét nekem, látja, hogy dolgom van. Az ilyenek, mint maga még egy kis szíverősítőt sem hoznak az embernek, de azért mindent tudni akarnak. Szégyenkezve indulok a közeli vegyeskereskedésbe, s viszem a tüzes vizet az ősi paksi kukásnak.- Most már béke van? - kérdezem. Mohón kortyint egyet, s így válaszol: Most már az. Magával. Egyelőre. De karácsony után, amikor mindenféle értékek kerülnek a kukákba, lesz majd itt haddelhadd a guberálók közt! Majd meglátja!
