Paksi Hírnök, 1995 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1995-12-08 / 49. szám
1995. december 8. Paksi Hírnök 2> MŰVÉSZETEK PORTRÉK EGY KIÁLLÍTÁS KEPEI, AVAGY GONDOLATOK A KÖNYVTÁRBAN Itt vagyok a szépség és a vágyakozás metamorfózisának kellős közepén, a Városi Művelődési Központ könyvtárában. Egy fiatal képzőművész kiállításának vendége vagyok. Nem könnyű - semmi sem könnyű manapság, főleg nem visszahajolni azért az értékért, amit az ember elfelejtett, vagy el akart felejteni, mert ideges, mert elfáradt, mert túl akar lépni önmagán. Nem könnyű amatőr és „profi” képzőművészek munkái közt határvonalat húzni. Az utóbbi autodidakta, az előbbi „mindenttudó”. Régi mondás miszerint: aki nagyon sokat tud, azt is tudja, hogy tulajdonképpen nem tud semmit. Paks országhatáron innen és túl is elismert, neves képzőművészei mellett nagyon sok tehetséges „amatőr” alkotóval is büszkélkedhet. Az utóbbiak segítését tűzte célul a Városi Művelődési Központ könyvtárának vezetése. 1994 májusában galériát nyitott a könyvtárban. Az elmúlt másfél esztendő bebizonyította, hogy a paksi művészbarátok számára nagyon fontos, nagyon értékes, példát és tiszteletet érdemlő tevékenység nem volt hiába. Több látogatóval beszélgettem, s mindannyian úgy vélekedtek, hogy az itt rendezett kiállítások építőek, kéznyújtást jelentenek a „láthatatlan” paksi képzőművészeknek, segítő szeretetet ahhoz, hogy a napfényre, az emberek közé találjanak. Gutái Istvánná, a könyvtár vezetője arról beszélt, hogy minden értéknek valódi helyére kell kerülnie, s feladatának tartja felgyorsítani ezt a folyamatot. Kiválasztottam a Könyvtárgalériában megrendezett 13. kiállítást. Hajdú Júlia hímzett képei, akvarelljei, olajfestményei fogadtak.- Talán babonás vagyok, talán rossz az előérzetem és ezért vitázok ebben a művészeteket kommersszé avanzsáló Magyarországban, ebben az erőműves sztrájkokkal megvert, lokálpatriotizmus és idegenellenességgel küszködő kisvárosban. A régi és nagyon helyet, időtálló véleményt tekintettem vezércsillagomnak, s meg is találtam 19 alkotást a Művelődési Központ Könyvtárgalériájában. Megtaláltam a sokszínű művésznőt, Hajdú Júliát. írom sokszínű szavait idézve: ,A sokszínű béke mellé szeretnék állni”. A gyengeszemű képzőművész csupán három esztendeje foglalkozik képzőművészettel. Törékeny, s nagyon fiatal - ha a művészet kedvelői és ismerői fiatalnak fogadják el a huszonnyolc éves alkotót. Arról szól, hogy nincsenek instruktorai, a szépség és az emberhez méltó lélek felemelése érdekében teszi, amit tesz, hűséggel, s igyekezete szerint jóságosán. — Amatőr festő vagyok — mondja. - Hiszem a csodát, véleményem szerint az ember csoda. Nem szabad félnünk egymástól, össze kell jönnünk, akár egy kiállításon. Meg kell beszélnünk egymás dolgait, hiszen csak így lehetséges feloldani a problémákat. Én a munkáimban is megkísérlem elérni azt, amiről jól tudom, hogy a végtelen tér és idő ölelkezésében veszik el. Keresem a lélek és a szín őszinte, valóságos harmóniáját. Lehetséges, hogy soha nem fogom megtalálni, de keresem, bízok abban, hogy van valahol. A portréfestészet azért fontos számomra, mert a tiszta szemekből, az emberi arc finom vonalaiból boldogságot és erőt merítek az ember emberért folytatott küzdelméhez. A tájképfestészet azért fontos számomra, mert úgy érzem; vízből, földből, erdőből született az ember, akit nagyon szeretek és felnézek rá, s embergyermekként felnézek önmagámra is. Azért készítek hímzett képeket, mert megnyugszom olyankor, érzem az emberi kéz és lélek együttmozgását, erejét. Mit is fűzhet ezen szép lelkű álmodozáshoz az írás nagyon is göröngyös útjait választott ember? - Talán csak annyit, hogy most cipőfelsőrész-készítő, egyszerű munkásnő, aki örül a munkájának. Nem kesereg, nem ítél, mint oly sókan. Él, szeretné a többiek és a maga életét is elviselhetőbbé, értelmesebbé tenni, s készül a ’96-os esztendő végére tervezett újabb kiállításra. SZARKAJÓZSEF
