Paksi Hírnök, 1995 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1995-10-06 / 40. szám
Paksi Hírnök 1995. október 6. a JUBILEUM 1975 . október 3. Azon a napon érkezett hazánkba a Vietnami Dolgozók Pártjának küldöttsége, Lo Duan főtitkár vezetésével. A KFKI fennállásának 25 éves évfordulója alkalmából az Erkel Színházban rendezett ünnepségen Óvári Miklós, az MSZMP KB titkára és Pál Lénárd akadémikus, a KFKI főigazgatója mondott ünnepi beszédet. Természetesen szóba került Paks is, s a szónokok hangsúlyozták, hogy „kiemelkedő jelentőségű a Dubnái Egyesített Atomkutató Intézet keretében végzett közös munka”. Losonczi Pál aznap Villányba vitte szüretre a diplomáciai képviseletek vezetőit, megnyitották a Perui Aranymúzeum vándorkiállítását. A meteorológia mérsékelten meleg időt jósolt, 18-23, illetve keleten 21-26 fok közötti hőmérséklettel. HÚSZÉVES A PAKSI ATOMERŐMŰ Minden történemek van kezdete, még akkor is, ha ez a kezdet csak utólag és némileg önkényesen kijelölt pont a megvalósulás folyamatában. Az atomerőmű történetét az alapkő ünnepélyes lerakásától számítjuk, 1975. október 3-tól. Húsz év. De vajon valóban ez-e a „kezdőpontja” a mai részvénytársaságnak? Hiszen - amint erre a rendkívül találóan Paksi Disputának nevezett szoborpark bronzalakjai jelenlétükkel akaradanul is utalnak - a történet szálai a messzi múltba nyúlnak vissza. „Hol kezdődött, hogy atomerőmű is van, s holnap rakétán repülés ki, az űrbe...” - kérdezte Illyés emlékezetes versében; igen, hol kezdődött és mikor? Az ötvenes években, amikor a kormány úgy döntött, hogy létrehozza az Országos Atomenergia Bizottságot? Vagy amikor a jövendő első magyar reaktorfizikusai beültek (az akkor még) szovjet egyetemi padokba? Vagy az iparosítással együttjáró energiaigény hozta magával az atomerőmű gondolatát? A kérdés szónoki és némileg felesleges is. Az erőmű áll, s az utódok, akik közül sokan még ott voltak a kezdeteknél, most elégedetten nézhetik a jól működő „áramgyárat”. Az egykori hivatalos álláspont szerint az erőmű a szovjet-magyar műszaki együttműködés, s egyúttal a két nép barátságának szimbóluma is lesz. Hogy az együttműködés milyen volt, arra csak a résztvevők emlékezhetnek. A barátság pedig... hát Istenem. A falak azonban állnak. És nemcsak az atomerőműé, hanem a közben várossá nőtt község „falai” is. A középületeké, a lakótelepé, a malomhegyi új családi házaké. S hogy az erőmű szimbólum-e? Nem tudom. De áramot ad, „tiszta energiát”, ahogy ezt Teller professzor úr mindig is hangoztatta, s most legalább villamos energiáért nem kell a szomszédban kopogtatni. Hőstörténet, sikertörténet-e a paksi atomerőmű? Ezt a kérdést így csak az ötvenes vagy a hatvanas években volt szokás feltenni. Ma józanabbul, s főleg ideológiamentesebben gondolkodunk. Most egyszerűen csak azt mondjuk: történet. És szól ez a mese sikerekről éppúgy, mint kudarcokról, napi kis és nagy csatákról, magáról az életről. Itt joggal teheti fel a kérdést a kedves olvasó, hogy valóban elvonatkoztathatunk-e az ideológiától? A „szocializmus építésének” - ma már tudjuk - mítoszától? Igen, de akkor meghamisítjuk a történelmet, azt a csaknem fél évszázadot, amelyben éltünk. Lehet, hogy a „létező szocializmus” léggömbjét elengedték a La Valetta kikötőjében horgonyzó zászlóshajóról, de itt Pakson állnak a falak, s az erőmű működik. Munkások, mérnökök, párt- és kormánytisztviselők, katonák, orosz és magyar fizikusok többnyire éjszakákba nyúló munkanapok során dolgoztak az atomerőműért. S ez nem mítosz. Ez valóság. Felépültek a blokkok, mind a négy, s az atomerőmű ma már messze a város határain túl is érezteti meghatározó szerepét. Réges régen nagykorú lett. HADNAGY ZOLT ÄN A hetvenes évek második fele: épül az 1-es blokk...