Paksi Hírnök, 1995 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1995-08-18 / 33. szám
Paksi Hírnök 1995. augusztus 18. EMBERMESÉK HIDAK KISEGYHÁZA Napjainkban egyre több kisegyház jelentkezik igaznak és még igazabbnak hirdetett tanokkal, illetve az isteninek elfogadott kinyilatkozások sajátos magyarázatával. Egyre több fiatal fordul ezen gyülekezetek felé: lelki békét, értelmes életet keresve. A közelmúltban nyilvános istentiszteletet tartott az Evangéliumi Pünkösdi Közösség az óvárosban. A posta épületével szemben elhelyezett hangszórók sötétedésig ontották híveik zenéjét, dalaikat, hitvallásukat. Érdeklődésben volt részük a fiatal muzsikusoknak, előadóknak. Jelentős számú járókelő időzött el a rendezvény színhelyén, csodálkozó figyelem kísérte az eseményt, amely arra is lehetőséget nyújtott, hogy beszélgetést készítsünk Durkó Albert lelki gondozóval, a gyülekezet fiatal vezetőjével. U' gy érezzük nem elég a „Könyvek könyvének” puszta ismerete, de tanításain keresztül felelősséget is kell vállalnunk egymás iránt - mondotta. - Mi nem térítünk és nem vitázunk, de befogadjuk és megbecsüljük azokat, akik eljönnek hozzánk, tavaly például „sátoros evangelizációt” tartottunk, amely a jelenlegi eseményhez hasonlóan arra volt hivatott, hogy az emberek jobban megismerjenek minket, megértsék hitvallásunkat. Hasznosnak tartjuk a maihoz hasonló bemutatkozásokat, bár nem túl gyakoriak. Hogy miként vélekednek a történelmi egyházakról, így beszélt:- Mi az eredeti krisztusi tanításokat követjük. Említem például az ő szegényekhez való örök hűségét. Ő is választhatta volna jeruzsálemi bevonulásának idején a gazdagon felékszerezett tevét, mégis a szegénység szimbólumát, a szamarat választotta, mintegy jelezve a szenvedőkkel, elhagyatottakkal való összetartozást. Többek közt ezt is szem előtt tartva, mi nem építünk tündöklő templomokat, nem áldozunk arany imakehelyből, ugyanakkor mélységesen tiszteletben tartjuk mások hitét és meggyőződését. Hitünk szerint a valóságos Emberisten hidat emelt ember és Isten közt, csakhogy ő ezt a hidat nem aranyból és drágakövekből, hanem a szeretetéből építette. E kisegyház felfogásában a híd döntő szerepet játszik. HD A LÉGIÓ Nem leányálom, de nem is börtön. Ezt mondja Károly, aki 1986-ban érkezett az idegenlégió marseillei központjába, s két esztendőn át fegyverrel a kezében szolgálta Franciaországot. A negyvenéves férfi kijelentette, hogy szívesen visszamenne, csak hát a negyedik évtizedét maga mögött tudó ember szolgálataira már nem tart igényt a légió. A „veteránnal” egy Pakson való átutazása során beszélgettem. Szigetváron született, jelenleg Mohácson él, festőművészkedik. Mint mondta, többet közt egy ősszel megrendezendő kiállítás is indokolta Paksra látogatását. Nem volt könnyű szóra bírni. „Csak arról beszélek, amiről szabad” - jegyezte meg kérésemnek engedve.-Már hetedik éve dolgoztam Németországban. Nagyon padlón voltam, első feleségem akkoriban vált el tőlem, két családom vele maradt. Egy német ismerősöm javasolta a légiót. Marseille-be, a légió ottani központjába mentem, itt kaptam meg az alapkiképzésemet. Nagyon kemény kiképzésekben volt részünk, könyörtelenül hajszoltak bennünket. Megesett, hogy nyolcvan méter magasban, legalább ötven méter hosszan kihúzott kötélen kellett eljutnunk egyik ponttól a másikig teljes szerelésben. - Előfordult, hogy harminc kilométert gyalogoltunk pokoli hőségben, hátunkon aknavetővel, sokszor már azt sem tudtuk, hogy hány kilométert futunk naponta. Aki nem bírta, azt rövid úton elbocsátották.-Marseille után hol szolgáltál? Részt vettél-e bevetésen?-Velünk gyakran előfordult, hogy azt sem tudtuk, hol is vagyunk tulajdonképpen. Általában este jött értünk a repülőgép, s legtöbbször már hajnalban megérkeztünk az adott támaszpontra, ahonnan a válságövezetbe irányítottak bennünket. Mohácsról ketten szolgáltunk az én alakulatomnál, de voltak köztünk pécsiek is. Megjártuk Afrikát és Indokínát. Jómagam összesen három bevetésen vettem részt. Egyébként nagyon tévednek azok, akik azt hiszik, hogy a légió csupa gádástalan zsoldosból áll, nagyon is megválogatják a légionárusokat. A bevetések során indokolni kell a fegyverhasználatot.- Mondanál valamit a bevetésekről?-Többnyire kisebb-nagyobb fegyveres gerillacsoportokat kellett felszámolnunk. Jártuk a színes bőrűek falvait, nagyon sokszor megesett, hogy egyetlen életerős férfit nem találtunk, csak öregeket, nőket és gyerekeket. Őket sohasem bántottuk. Többnyire rettenetesen szegények voltak és nagyon féltek tőlünk, amijük csak volt, mindent odaadtak volna azért, hogy ne bántsuk őket. Pedig voltak veszteségeink. Korábban már említett mohácsi barátomat tőlem alig tíz méterre lőtték agyon. Később a többiek mutattak nekem egy feketét, azt mondták, hogy ő volt az orvlövész. Inkább elfordítottam a fejemet, csakhogy ne kelljen megtennem azt, amit tennem kellett volna.-Öltél embert? Hányán köszönhetik neked a halálukat?- Nem tudom pontosan. Bevetés során nem számolja az ember az áldozatokat. Mi katonák voltunk és nem banditák. Ártadanokat sohasem bántottunk.- Kapsz-e nyugdíjat afrandáktól?-Nem, ugyanis nem töltöttem ki a megszabott időt, két év szolgálat után önként távoztam. Az a tévhit járja, hogyha valaki bekerül a légióba nagyon nehezen szabadul onnan. Ez tévedés. Simán elengedik, nincs gond az utánpódással.-Hogyan képzeled el az életedet a továbbiakban?-Nem tudom. A volt" Jugoszláviába nem érdemes kimenni, keveset fizetnek. Tudomásom szerint még a bosnyákok adnak legtöbbet, úgy hírlik, napi százötven márkát. Nekem rokonaim élnek (ha ugyan élnek még) Eszéken nagybátyám és unokatestvérem. Igaz, a háború kitöltése óta nem tudok róluk semmit, de önkéntelenül az jár a fejemben, hogyha odamennék, esetleg velük kellene szembeszállnom, s ebből igazán nem kérek.
