Paksi Hírnök, 1995 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1995-03-03 / 9. szám
1995. március 3. Paksi Hírnök © Édesanyám ími-olvasni nem tudó cigányasszony volt Geijenben. Tudásvágyam és szüleim törődése, szeretete segített Bonyhádra, a Petőfi Sándor Gimnáziumba - mondja Orsós Józsefné németkéri tanító. - Először segédmunkásként dolgoztam a Paksi Építőipari Szövetkezetnél, majd a III. számú iskolában a gyerekek gondozójaként. Hanák Ottó iskolaigazgató buzdítására kezdtem el tanulni, a Kaposvári Tanítóképző Főiskola levelező tagozatán szereztem tanítói képesítést. Németkérre jöttem féijhez, három gyermekem már felnőtt. Tizennégy éve tanítom a helyi kisiskolásokat a betűvetésre és az olvasás gyönyörűségére. Németkér sváb település, de a cigányság is jelentős számban él a községben, főleg teknővájó cigányok, akik a beás (román) nyelvet beszélik egymás között. Érdekesség, hogy Pécsett a Gandhi Gimnáziumban hatosztályos gimnázium nyílt a beás nyelv tanítására. Sajnos, a cigányok közt van a legtöbb szakma nélküli. Mint állatgondozók, ők kerültek elsőként utcára a megszűnő sertéstelepről, a bomlófélben lévő téeszből. Otthon vannak segélyen, reggelente ellátják az állatokat, utána egész nap nem tudnak mit kezdeni magukkal. A községben a munkanélküliség mellett az alkoholizálás is teljed. Emiatt az iskolai tanulók tíz százaléka - vagy huszonöt gyermek — veszélyeztetett, másrészt hátrányos helyzetű és ez a szám egyre növekszik. Már az óvodából érkezik a baj jelzése felénk, majd megjelenik a kisiskolás. Ruházata egyre szegényesebb és ami a legrosszabb, a tanulásban is elmarad. A rossz lakáskörülmények miatt nem tud foglalkozni a leckével, sokszor a szülők sem törődnek a gyerekkel. A szeretet is tompulhat a kilátástalanság miatt. A cigánygyereknek a csúcsot a szakmunkásképző jelenti. Általában hiányzik a kellő kitartás és nincs aki mondja nekik: el kell, hogy jussál a szakközépiskolába, főiskolára és akár orvos is lehet belőled! Pedig az előrejutás, a műveltség alapjainak megszerzési lehetősége adott az általános iskolában itt, Németkéren is. A pedagógusok azonban csak annak a gyermeknek tudnak segíteni, akiben látják az akaratot, a tudás iránti vágyat. Én az egészségem miatt nem tudtam közéleti szerepet vállalni. Sajnos kevesen vagyunk a cigányok közül, akikre ebben lehet számítani. A cigány kisebbségi önkormányzatra is gondolok. Van, aki megfelelne, de büntetett előéletű, olyan is van, aki nem ismeri el a cigányságát. De elmondható, hogy kirekesztésről Németkéren szó sincs. Cigány értelmiségiként én úgy látom, hogy a kiút nem a segélyezésben rejlik, hanem másutt, és ez az út összefügg az egész ország gondjával-bajával, kiútkeresésével. Hol jársz Gabriella?, avagy búcsú Paksiéi Imikor ezek a sorok megjelennek én már nem leszek Pakson. Szerda este még láthatnak és azután nagy valószínűséggel csak később, az országos televíziós képernyőkön találkozhatnak velem a paksi nézők. Elköszönök tehát a városi tévétől, de nem köszönök el a szakmától, mert ezt megszerettem és még egyszer nem szeretnék pályaelhagyó lenni. Pedig hat évvel ezelőtt ezt is megtettem, hiszen logopédusként szereztem diplomát a fővárosban, ahová most Paksról visszatérek. Nem könnyű a búcsúzás. De magam döntöttem így: a féljem Budapesten dolgozik, mellette a helyem. Persze, Paks. Az más. Más, mert itt van Dunaszentgyörgy, ahol a szüleim is élnek, itt jártam iskolába, itt kezdtem televíziós pályafutásomat 1989-ben, akkor még PAVVideónak hívták. Volt minden: kameraláz, lámpaláz. Ezek az évek alatt elmúltak. Igen, az első televíziós beszélgetés. A sors iróniája, hogy Oláh László, Paks város rendőrkapitánya volt az első és az utolsó, akivel a paksi tv-ben beszélgettem. Azóta számtalan riportalanyom volt és készítettem egy pár olyan munkát, amire szívesen emlékszem vissza. Például a cseresznyési emberek. Nem hiszem, hogy lettek volna ellenségeim. Még talán ellenfeleim sem voltak, de lehettek olyanok, akik megjegyeztek. Az bizonyos, hogy megtanulhatták, nem jó velem ujjat húzni, mert ami a szívemen volt, azt mindig kimondtam. Ha arra gondolnék, hogy kire emlékszem majd vissza szívesen, azt találgatnám inkább, hogy kire nem. Ők kevesen vannak. TelePaks. Ezt a nevet valószínű nem felejtem el soha. Az indulás évei, az ismertség amit hozott, aligha felejthető. Sokan megismertek az utcán, sokan megszólítottak. Tehették, itt éltem köztük, mindig érdekelt, mi történik velük. Én elmegyek, de itt marad a televízió. Jó műhely és jövőjét is sokra tartom. Ehhez persze kell még sok minden: pénz és lehetőség abban az értelemben, hogy hagyják a munkatársakat dolgozni. Belülről is van mit tenni, talán a nézőket az eddigieknél is jobban be kell vonni a műsorokba. Azt tervezem, hogy gyakran hazalátogatunk. Szüleim miatt és Paks miatt is. Mondjak egy végszót? Jó, de akkor hadd legyen kettő: Köszönöm, a viszondátásra! Elmondta: Szabó D. Gabriella, lejegyezte: Kiss G- Péter M TUDÁSVÁGYAM ES SZÜLEIM SZERETETE SEGÍTETT ENGEM- állítja Orsós Józsefné németkéri tanító, aki tizennégy éve neveli, oktatja a gyerekeket.
