Paksi Hírnök, 1994 (6. évfolyam, 1-43. szám)
1994-04-06 / 7. szám
2 1994. április 6. PAKSI HÍRNÖK szerkesztőm azt mondta, hogy mindennapi kálváriáinkról óhajtana olvasni ezeken a hasábokon. Amikor ezeket a sorokat írom, ő maga is mindennapi kálváriáját tölti, s nem éppen kellemes helyen... Hát kezdjük el. A kálvária - bibliai utalás. A pünkösdtől húsvétig tartó egyházi év egyik jelképes stációja. Jószerivel egyetlen domb, a tetején három kereszttel. Emlékeztet ama helyre, ahol a Megváltó kijelentette: „bevégeztetett”. De emlékeztet a hely egy nem sokkal korábban tett kijelentésére is: akkor azt mondotta „Bocsáss meg nékik Atyám, mert nem tudják mit cselekszenek...” A domb a három kereszttel - tulajdonképpen maga az életünk. Szimbóluma annak a sorsnak, ahol beteljesedik kinek-kinek a karizmája. „Karmát” kellett volna írnom - arról hamarabb bizonyosodhat be, hogy rendelkezünk vele. A „karizmát” mások tulajdonítják nekünk - a többiektől kapjuk, mint egy ítéletet. ítélet teljesül be mindazokon, akik feljutnak a dombra. Arra a dombra, ahol a vallási jelképpé magasztosult, egyszerű kivégzőeszköz vár az elítéltre. Egy vízszintes és egy függőleges vonal: kereszt. Jelét odarajzolja a felszentelt pap mindenüvé, amit védeni és áldani akar - újszülöttek és áldozok homlokára, imádkozó tömeg fölé, az ajtó fölé, amelyen át önnön szobánkba belépünk... S milyen furcsa: a „Christianizmi” minden nyelven „Krisztus követőit” jelenti - magyarul (talán Vata apánk hagyománya ez is) a „keresztény” szó jelenti a Krisztusban hívő embert. A dombon, ott fenn, keresztből mindjárt három is van. Az, hogy kikkel hal meg a nagy ügyért - mindenkit minősít kissé... Az egyik megtért, a másik nem. A közös sors példamutatása. Amikor a történet ott a Szentföldön lejátszódott, még nem voltak keresztények a szó mai értelmében. Követők voltak csupán, mindössze egy tucatnyian, bújkálva-megtagadva a csodatévőt, az Urat - mert lehetetlen elhinni, hogy aki csodákra, halottak feltámasztására volt képes, immár nem tud védekezni a megszállók martalócai ellen... A tizenkét apostol csak három nappal később ismerte meg a megváltó „forgatókönyvét” - úgy érezhették magukat, mint akik mindaddig hiába nézték élvezettel a filmet, lettek odaadó résztvevőivé a forgatásnak is - csak utólag nyert értelmet minden. A kálvária olyan hely, ahol mindig csak egy valaki tudja, hogy mi is történik tulajdonképpen - a többiek csak félnek, jó esetben átélik a más fájdalmát - de, hogy mivégre mindez - azt közülük csak egy tudja. Csak egyetlen egy, aki bocsánatot kér mindazok számára, akik „nem tudják mit cselekszenek”... Járjuk a kálváriát - mondjuk gyakran, élő szóban, nyelvi fordulatként (és nem csupán az ünnepen) és talán nem is tudjuk: mennyire igazunk van. Csak azt volna jó tudni: miféle szereposztás történt a passiójáték megkezdése előtt, s kit is kell alakítanunk voltaképpen...? Mit érzünk: hozzátartozik-e szerepünkhöz az is, hogy mások számára - akik itt körülöttünk köpdösnek, öklöznek, látványosságként várják biztosan elkövetkező haláltusánkat - bocsánatért esedezzünk a Teremtőhöz? Meglátjuk-e bennük a Testvért, az Atyámfiát - akik jövendőbeli üdvözüléséért nekünk most meghalnunk érdemes? Képesek vagyunk-e - megértve a nyilván odafenn megszerkesztett forgatókönyv értelmét - az utolsó pillanatban felfogva, lezárni a magunk történetét imigyen: „bevégeztetett”... Megalapítva, hogy az lezárt, kész, nincs már mit hozzátenni, a történet ennyi volt, itt a tanulság - a több - kevesebb lenne. Amikor itt tartok az írásban, valaki megáll mögöttem, belenéz a gépelésbe, olvassa a sorokat, hangtalanul mormol az ajka, azután halk neszt hallok. Nyilván vállat vont. Mondhatná: akár egy vasárnapi szentbeszéd... De hát mi is emelhetne ki a hétköznapokból, ha nem éppen a vasárnap összegyűlt hívek közössége előtt elmondott töprengés, amit úgy mond el, aki elmondja, s úgy hallgatnak meg mindazok, akik eljöttek, hogy tudják: egy felettük álló harmadik is jelen van, s hallja Ő is... Alighanem ez a legfőbb tanulság. Minden cselekedetünket úgy kellene tennünk, hogy tudjuk: másokhoz, másokért emel szót a tett is, és látják odafenn is. Még akkor is, ha a megítéltetés később jön el. zért mondom, mert választási kampány előtt vagyunk, s cselekednünk kell. Megítélünk valamit és magunk is ítéltetésnek nézünk elébe. Tudjuk ezt. K. T. „A szombat végén pedig, a hét első napjára virradólag kiméne Mária Magdaléna és a, másik Mária, hogy megnézzék a sírt." Máté 28, 1-8., Márk 16,1-10., Luk. 24,1-10., Ján. 20,1-18.- Júdás harminc ezüstje, a római katona „könyörületet” osztó, szívet átjáró dárdája, gya- Iázkodások és szegek, töviskoszorú, gúny és megvetés volt a hala. ELI, ELI! LAMA SABAKTÁNI? - kiáltotta. Nem tudhatom, hány millió kereszt visszhangozza azóta is eme kiáltást. Bizonyos, hogy az embertelenség támasztotta fel az ember fiában az Isten Fiát, a hitet, mely túl minden földi elhivatottságon képes volt a fénybe nézni. * * * Kárpátaljáról származó, Pakson élő pedagóusokkal beszélgettem az ottani húsvéti népszoásokról.- A Kárpátalján élő emberek, ruszinok, oroszok, magyarok vajon együtt emlékeznek meg a feltámadásról? Tudjuk, hogy a görögkatolikus, az orosz ortodox egyház és más keresztény egyházak békében élnek egymással azon a vidéken.- Az ottani emberek nemzetiségre való tekintet nélkül köszöntik egymást ilyenkor -mondotta Perémi Erzsébet tanárnő. Egyébként a Kárpátalján, nemcsak a magyarlakta vidékeken élnek elevenen a locsolkodás, vagy a pászkaszentelés és más húsvéti hagyományok. Ezen a területen is a nyugati keresztény egynázak befolyása érvényesül. A Szovjetunió széthullását követően megerősödtek ugyan az ortodox egyházak, de ez semmit sem változtatott az ottani szokásokon. Fizer János tanár úr helyeslőén bólint.- Valóban, ezen az ünnepen egyetértés, történelmi hagyományokra épülő tolerancia jellemzi az embereket, ugyanúgy, mint karácsonykor. Igaz, a pravoszláv egyház más naptár szerint ünnepel, de ez nem akadálya annak, hogy mindenki a maga egyházi ünnepén köszöntse barátait, szomszédját vagy ismerősét, felekezetre való tekintet nélkül.- Mondana valamit a pászkaszentelésről? Nagyon szép hagyomány, sajnos Magyarországon az utóbbi évtizedekben kissé elhomályosult.- Az emberek húsvét vasárnap hajnalban a templom udvarán, esetleg a templom előtt gyülekeznek. Kosarakban hozzák a pászkát, ez lehet édes, mazsolás kenyér, de lehet sózott kenyér is, attól függ, hogyan szereti az ember, mellette a húsvéti tojás és a sonka. Hímzett, esetleg csipkés ruhaanyag takarja mindezt. Emlékszem, nagyanyám vajból készült báránykával díszítette a művet. - Természetesen a húsvéti körmenet és a locsolkodás sem maradt el. Ez volt tehát Ukrajna. A gyermekek kedvéért tegyünk egy kis utazást Györgyi Erzsébettel, Gábor Évával és természetesen a nyuszival. így húsvét idején Bulgáriában friss fűvel etetik a gyerekek a kisbárányt, Oroszországban gurigáznak a húsvéti tojásokkal, Csehországban a fiúk vesszőostorral legyintgetik a lányokat, hogy egészségesek maradjanak. Görögországban az ablakba készítenek fészket a pirostojásoknak. Romániában vödörrel öntözik a fiúk a lányokat, persze túlságosan nem locsolják le őket. Németországban ágakat díszítenek fel hímestojásokkal, Svédországban boszorkánynak öltözve táncolnak a kisleányok.- Gyermekként reszkető térdekkel indultunk a velem egyívásúakkal a feltámadást dicsérő ünnepi körmenetbe. Most, túl a harmincadikon, elgondolkodom az akkori ajándékokon. - Készítsd a nyuszi fészkét - mondotta édesapám. - A nagy igyekezettel elvégzett jgondos munkának néhány festett tojás, fából faragott kard volt a jutalma. Gyakran eleven kisnyúl lapult a fészekben. Elégedettek és boldogok voltunk. Valódi kacagást, örömöt osztottak nekünk az ünnepet beteljesítő nagy locsolkodások. SZARKA JÓZSEF Boldog húsvéti ünnepeket!
