Paksi Hírnök, 1994 (6. évfolyam, 1-43. szám)
1994-03-23 / 6. szám
1994. március 23. 5 PAKSI HÍRNÖK Borban az igazság, avagy: Orvosság kellene már a régi sérelmekre Olyan kóbor pletykák keringenek Pakson, hogy a február 26-i nagygyűlés - a városháza előtt tartotta a Szarkofág Nélküli Jövőért Egyesület - igazán csak a környék kocsmáinak, sörözőinek, éttermeinek volt hasznos. Van, aki úgy mondja, egyik-másik forgalma megtízszereződött azon a délutánon. Mindezt egy „kocsma-kőrúton” próbáltam kideríteni. Naná, hogy legközelebbiben kezdtem. A rendőrség mögötti „07”-ben. A főnök nem volt bent, az ügyeletes felszolgáló pedig mindössze annyit közölt:-Jó közepes volta forgalom. - Ennél többet nem is lenetett kihúzni belőle, s azt a néhány mondatot, amit még váltottunk, nem írhatom le. Ezt kérte. Valaki azt mondta, ne is csodálkozzak, mert Pakson a többség fél, „bármi megtörténhet”. Bevallom, nem igazán értettem ezt a magyarázatot, ráadásul az erre vonatkozó további kérdéseimre választ sem kaptam. Ám szívesen beszélgetett velem Mozsár István, aki postásuniformisban üldögélt az egyik asztalnál. Úgy tapasztaltam, hogy az ötgyermekes férfi elég megkeseredett. Amint beszélgettünk, egyre dühösebbé vált.- Én is ott voltam azon a gyűlésen - kezdte. - Az biztos, hogy voltak, akik bedobtak egykét pohárral. De részeget nem láttam. Amit híresztelnek, az egyszerűen mese a Holdban... Ezután az egyesület programjáról beszélgettünk. Például arról, hogy kell-e tiltakozni a kiégett fűtőelem-tároló létesítése ellen? Mozsár úr átgondoltan fogalmazott:- Úgy tudjuk, hogy a paksi az egyik legbiztonságosabb atomerőmű Európában. Ha már az erőművet elviseljük, akkor a tárolót is megépíthetik. Minek hurcolnák el innen a kiégett fűtőelemeket? Szerintem a szállítás sokkal több veszélyt jelent, mint az itteni „eltemetés”... De mondok azért mást is. Nem vagyok elégedett. Ujp/anis áramdíjkedvezményt adhatnának a Pakson élőknek. Az erőmű évente 300 millió forint iparűzési adót fizet az önkormányzatnak. Miért ne fordíthatnák a felét az itt lakók támogatására? Na, meg tudja, még mivel van tele a hócipőm? A főváros és a vidék közti különbséggel. Miért olcsóbb odafónt minden? A víz, a hús, a zöldség... Meg nézze meg a pesti húsboltokat. Olyan húsokat lehet kapni, hogy csak meg nem szólalnak. Le van szedve róluk a zsír, mi meg szalonnásan vesszük a karajt... A Sánc vendéglő és presszó vezetője, Menyhei Sándor még utólag is boldog, hogy a második demonstrációkor zártkörű rendezvényük volt. Mert jól emlékszik az elsőre, amikor dugig volt az étterem a „tüntetés” után. Bár azt mondja, nem renitenskedett senki, viszont a hangulat elég parázs volt.- Az én véleményem is megegyezik a többségével. Ugyanis, ha húsz éven át eltűrtük az erőművet, most se kellene másként tenni. Az erőmű kiégett fűtőelemeivel viszont valamit csinálni kell. Szóval az atomerőműnek jócskán láttuk a hasznát. Mindenki tudja, hogy mi minden épült, ami nélküle nem valósulhatott volna meg. De azért még áramdíjkedvezményt adhatnának. Úgy gondolom, az megjárna a paksiaknak. A Diófa vendéglő egyik alkalmazottja is azt mondja, hogy azon a bizonyos szombat délutánon náluk is olyan volt a forgalom, mint máskor. A törzsvendégeken kívül nemigen tért be más, ám azt is hozzáteszi, hogy az ő üzletük meg a szemközti is elég távol van a városházától. A gyűlésezők inkább a közelielmen mentek. Az egyik középkorú vendég - aki szintén ott volt a nagygyűlésen - vidáman magyarázza, hogy milyen ingázás volt a tér és a „07” között. De azt is megállapítja, hogy egy ilyen rendezvény általában ezzel jár. Egy megkeverték az embereket. De ez azért nem ártott. Végre kiderült, hogy az őslakosok és az atomosok mennyire nincsenek együtt. Szabályosan gyűlölik egymást. És ennek a feloldására lenne jó, ha a régi paksiak is kapnának például áramdíjkedvezményt. Miért kell különbséget tenni? Ellenségeskedést szítani?... De nem ezért jöttem maga után. Bár nagyon fontos dolgokat mondott eddig is új ismerősöm, most ugyancsak kíváncsivá tett.- Én is ott voltam azon a szombati összejövetelen. Nem tumásik férfi rárivall, hogy ez azért nem ilyen egyszerű, majd látva, hogy a „helyreigazított” dühbe gurul, jobbnak látja nem folytatni a vitát. Ám mégis szolgál némi meglepetéssel. Már majdnem a kocsimhoz érek, hallom:-Asszonyom, egy pillanatra... Megfordulok, s látom, hogy ő jött utánam. Kicsit zavartan kezd magyarázkodni, de biztatásomra, hogy vágjon a közepébe, bemutatkozik, s így kezdi a mondandóját:- Kérem, hogy a nevemet ne írja be az újságba.- Miért? Ezt nem igazán értem.- Mert Paks egy furcsa hely. Most meg különösen az, hogy így dóm, nem is akarom kimondani, hoßy ki az oka annak a minősíthetetlen hangnemnek, azoknak az obszcén bekiabálásoknak, ami ott volt. Beszélgettünk erről baráti körben. Nem is egyszer. Szégyen, hogy a városlakók közül néhányan ezt megengedték maguknak. És nem az ital volt az ok, vagy indíték, vagy csak részben. Azt hiszem, ha kulturáltan és főként fólkészülten adták volna elő mondandójukat a „vezérszónokok”, többre mentünk volna és célt érhetnénk. Ez így egyszerűen szégyen. A város szégyene... És még egyszer mondom: a pia az egy dolog. V. HORVÁTH
