Paksi Hírnök, 1994 (6. évfolyam, 1-43. szám)
1994-11-04 / 37. szám
Paksi Hírnök 1994. november 4. ffi) □ Paksi Hírnök 7030 PAKS Pf. 25. A Paksi Hírnök POSTÁJÁBÓL „A HÍR SZENT. A VÉLEMÉNY SZABAD!" VALÓJÁBAN: KI MESEL ITT? VÁLASZ ROSNER GYULÁTÓL Megdöbbentő élmény volt Beregnyei Miklós levelét olvasni. Segítség Ágnesnek EÖRDÖGH GABRIELLA Makra Ágnes huszonhét éves fiatal leány tragédiája elevenedik meg a „Kullancscsípéstől a maláriáig” című könyvének lapjain. A rúzsai Makra Ágnes kilenc éve a Balatonon nyaralt és itt találkozott - szavaival élve - egy kullancsnak nevezett hatlábú szörnyűséggel. Az USA-ban 1975-ben felismert és leírt LYME-kórról hazánkban ekkor még nem sok mindent tudtak, bár Magyarországon 1985-ben hozták nyilvánosságra az első esetet. Sok évnek kellett eltelnie Makra Ágnes életében, mire kimondták számára a kórismét: Lyme-borreliosos kór, s kijuthatott Mexikóba az összefogás és humanitás eredményeként, ahol maláriás vérrel kezelik a Lyme-kórt. Hemingway idézettel indul a könyv: „Emberi törvény kibírni mindent, s menni mindig tovább, még akkor is, ha nem élnek benned Remények és Csodák.” Ágnesben élt a remény Bénán, testileg-lelkileg összetörve, megjárta az ország különböző pszichiátriai és elmeosztályait, a honi orvostudomány tévútjait. Mexikó sem hozta meg a végleges gyógyulást, a huszonhét éves Makra Ágnesnek, ha élni akar, ismét ki kell jutnia gyógykezelésre. Eddig kétszer segítettek rajta az emberek. Ágnes tollat fogott, s megírta élete kálváriáját, abban a reményben, hogyha elolvassák, a félelem megerősödik, mert a történet bárkivel, bármikor megeshet. Makra Ágnes könyvét a Városi Művelődési Központ lakótelepi könyvtárában megvehetjük, háromszázötvénnyolc forintért. A kiadó a könyv bevételét Ágnes gyógykezelésére szánja. Hiszen itt nem a város múzeumáról volt szó, hanem méltatlan hangnemben „ismeretek hiányának sorát” vonultatta fel, mintha a város múltjának ügye lenne a cél. Ám nézzük sorjában az érveket. Nem vitatom, hogy a szerző tizenöt évet szentelt életéből a múzeum életre hívásáért, ám ha ezeket az esztendőket a Wosinsky Mór Múzeum anyagának megismerésére is fordította volna, akkor rá kellett volna éreznie, a múzeumokat azért hozzák létre, hogy a múlt emlékeinek biztos és végleges otthont teremtsenek. Amíg annak feltételei nincsenek meg, addig bizony a már létező múzeumok kényszerítő feladata az anyag megóvása, s nem szabad a későbbi „patriótáknak” ezt szinte a rablással azonosítaniuk. Ennyit a múzeumokról alkotott szemléletről. A megyei múzeum munkatársai csupán kötelességüket teljesítették akkor, amikor a középkori kövek elhelyezésének biztonságáért „fenyegetőztek” a beszállítással. Sajnos a szerző itt is „ferdít”, hiszen az anyag valóban itt maradt Pakson, ám leltárban a megyei múzeum anyagát képezi, s ezt nyilván tudja is, de hangulatot kelteni remek adat. Nem nagyon értem, hogy miért követeli dr. Novák Sándor anyagának kiállítását, hiszen pontosan tudjuk (talán ő is), hogy a szekszárdi múzeumban összesen 7 db kis méretű bronzkori edény azonosítható, mert a nagyobbik rész sajnos megsemmisült a II. világháborút követő megszállás alatt. Nos ebből kiállítást rendezni merész dolog lett volna. Természetesen azt sem értem, hogy miért kellett önkormányzati képviselőket megkeresnie ezzel a javaslatával, hiszen összesen 6 méter gyalogutat kellett volna megtennie ahhoz, hogy a múzeum munkáját segítve, e javaslatát nekem is elmondja. Ez azért is okozott meglepetést nekem, mert dr. Németh Imre helytörténész, mikor kiköltözött a múzeum területéről, akkor segítségét nem tagadta meg. Vagy Takács Miklós tanár úr - aki hatalmas anyagot gyűjtött be ezen múzeum raktáraiba - készségesen megígérte a segítségét, vagy Bencze Barnabás tanár úr szintén nem írt és beszélt a múzeumért érzett felelősségről, hanem kapcsolatot épített ki és újabb paksi dokumentumokat adományozott. Nos a példák azt mutatják, hogy a helytörténeti múzeum igazgatója képes volt kapcsolatokat létesíteni olyan emberekkel, akik valóban a múzeum létrejöttéért munkálkodnak és nem tudta Beregnyei Miklóssal a több mint tízesztendős ismeretséget „kamatoztatni”. De miért? Az igazgató kénytelen volt nyomatékos „rábeszéléssel” visszaszerezni a múzeum felszerelési tárgyait. Kezdve a kulcsokkal, s folytatva a fűnyíró géppel, a fényképezőgéppel, a magnetofonnal, a filmfelvevővel, a vetítőgéppel, s folytathatnám a sort, hiszen ezek a tárgyak nem voltak megtalálhatók a raktárakban, mivel a „szerző” lakásán tartotta. Valóban nehezményeztem, hogy a múzeum fegyvergyűjteményét külön kérésre tudtam csak a múzeumban „üdvözölni”. Nehezményeztem, hogy a néprajzi anyag jelentős részét kénytelen voltam a baromfitrágyától lemosatni, mert a gyűjteményben sajnos ilyen anomáliákkal találkoztam. Továbbá nehezményeztem, hogy a paksi polgárok pénzén létrehozott múzeumban ugyanezen polgárok áldozatvállalásából már adományozott lovaskocsi, vetőgép, egyéb gazdasági eszközök azért mentek teljesen, a használhatatlanságig tönkre, mert az udvaron - a diófa alatt - áztak, rothadtak szét, miközben a szerző egyik gépkocsija egy zárható garázsban, másik kocsija egy fedett fészerben állott. A múzeum igazgatója nem engedheti meg magának, hogy „meséljen”, vagy „mesékkel” foglalkozzon. Őt azzal bízta meg az önkormányzat, hogy a város múzeumát - a meglévő anyagot megmentve - szakmailag „hozza létre”. Mindaz, amit itt talált, alkalmas egy szép múzeum kialakítására, de a restaurálatlanság, s a gyűjtemények „esetlegessége” még határt szab a kiállíthatóságnak. Tisztelet és főhajtás azoknak a paksiaknak - s ezek nincsenek kevesen -, akik féltve őrzött tárgyaikat már az Ő MÚZEUMUKNAK adták. Tisztelet és hála azoknak a tanároknak, akik e „gyűjtőmunkát” eddig is végezték, ám ők nem távolról figyelték a mi munkánkat, hanem segítséget adtak és ajánlottak. Most november 4-én az „alig lehetőséget” használjuk ki és egyetlen teremmel megnyitjuk a múzeumot, hogy jelezzük létezésünket, s hogy a fiatal és idősebb paksiaknak felkínáljuk: a saját múzeumukban érezzék otthon magukat. ROSNER GYULA múzeumigazgató - Paks
