Paksi Hírnök, 1994 (6. évfolyam, 1-43. szám)

1994-09-23 / 31. szám

1994. szeptember 23. Paksi Hírnök Egy szálon múlik? 2>­A GAZDAT A SZERETET // // VISZI A SZŐLŐBE... Elérkezett a szüret ideje. Ilyenkor méri fel a gazda, hogy volt-e értelme a munkájának. Jégkár és lisztharmat, aztán a nyári napsütés mind-mind a gondok részét képezik. A Népszabadság szeptem­ber 7-i számában figyeltem fel egy rövid tudósításra, misze­rint taroltak az egri borok. Az írásból azt is megtudhatja az olvasó, hogy a kiváló minő­ségű aranyérmes borok aránya megközelíti a harminc száza­lékot, továbbá, hogy az idén négymillió hektoliter kerülhet a pincékbe. - A belföldi fo­gyasztás idén elérte a 3,2 mil­lió hektolitert, miközben csak 870-900 hektót exportáltak a termelők. Nos, nem hinném, hogy különösebb kommentárt kel­lene fűzni a tényékhez. Hogy mi az oka annak, hogy az ilyesfajta nagy borversenye­ken nem szerepelnek a paksi borok? Kern Ferenc olyan ember, aki nem féli elmondani mind­azt, amiről úgy érzi el kell mondania. Ő maga nagy terü­leten műveli a szőlőt, maga is irányított nagyüzemi szőlőter­mesztést, hiszen a paksi Aranykalász Mgtsz elnöke volt sokáig. Az idős ember ma is aktívan végzi munkáját, fon­tos számára az, ami a mező­­gazdasággal történik.-Ön figyelemmel kísérte a paksi szőlő-, bortermelők mun­káját hosszú évtizedeken át. A paksi borok elismertek, tudunk arról is, hogy néhány termelő ex­portál többek között Németor­szágba. Az ön véleménye szerint miért van az, hogy a hajósi, a szekszárdi, az egri és más bor­vidékek elismertebbek?-Annak idején, amikor a té­­eszesítésnek „köszönhetően” az egyéni gazdálkodók szinte teljesen megszűntek létezni, egyfajta idegenkedés jellemez­te a szőlősgazdákat, ami ter­mészetesen érthető volt. Itt in­dult el egy olyan káros folya­mat, aminek a romboló hatá­sát ma is érzi, tudja minden paksi bortermelő ember.-Meg kell jegyeznem azt, hogy a díjazott arany-, ezüstér­mes borok maximum a présház Jolán nyernek elismerést egy-egy oklevél formájában. Nem volna érdemes létrehozni egy, a hajó­sihoz hasonló bormúzeumot, esetleg lehetőséget biztosítani arra, hogy megfelelő, saját címkét is nyomtathasson a gaz­da, hogy azzal nevét, jó hírét öregbítse a paksi bornak?-Nagyon helyeselném. Igaz, az utóbbi években én nem indultam borversenye­ken, de nagyon fontosnak tar­tom azt, hogy a paksi gazda bizonyítson. A Paksi Kertbarát Körnek köszönhetően ezek élő dolgok. Ami a bor minő­ségét illeti, százegyedszerre is biztos vagyok abban, hogy bárhol, bárki előtt megállja a helyét! Én már idős ember vagyok, lassan kikoptam a borversenyekből, viszont na­gyon szeretném azt, hogy a fia­talok jól szerepeljenek, vigyék tovább a „sétapálcát”, s való­ban jót tenne a termelőknek egy bormúzeum, ott mi öre­gek is megmutatkoznánk, ki­tűnő minőségi borokkal ren­delkezünk. Gyönyörű, virágzó szőlészete volt Paksnak, csak­hogy ma már annyira alacsony a szőlő felvásárlási ára, hogy egyre kevesebben művelik. Gyakran olyan emberek mon­danak le a bortermelésről, akik korábban féltődén hívei voltak. Manapság halványuló­­ban van itt a szőlő iránti szere­tet.-Azon véleménye szerint mit kellene tenni annak érdekében, hogy a paksi bortermelés ismét országos hírt tudhasson magáé­nak? Tudunk olyan gazdáról, akinek a borai nagyon kedveltek voltak Budapesten, csakis tőle vásárolták a jó nevű budapesti kocsmárosok a nedűt.-Erősíteni, támogatni kell a kertbarát kör munkáját. Ahogy mondani szokták: egy­ségben az erő. Tisztelni kell egymás munkáját és remélni kell azt, hogy lesz néhány olyan fiatal szakember, aki ezt fontosnak érzi, és mindent megtesz a cél érdekében. Palackoktól roskadozó ita­lospultokkal találkozunk az élelmiszerboltokban, ám a sokféle bor között hiába kerestük a paksit; sajnos se hí­re, se hamva. Valaha pedig nem számított ritkaságnak a paksi címkével ellátott palac­kozott bor. A hegy leve pedig, ami városunkban terem, ma sem rosszabb minőségű, mint néhány évtizede. A nagyüzemeknek jobb üz­let volt a szőlőt eladni Kiskő­rösre, Badacsonyba vagy Szek­­szárdra, ahol aztán tömeggyár­tás folyt az igénytelen hazai és keleti piacokra. Hiába tilta­koztak a borászok, a minőség nem volt fontos, a magyar bor - így a paksi is - elvesztette jó hírét, amit most igen nehéz visszaszerezni. Ezeknek az éveknek a nem éppen jóté­kony hatásáról beszél Kern Ferenc: A nagyüzemi termelés a kö­tött munkaidőt jelentette, nem is beszélve az anyagi érdekeltség csökkenéséről. A gazdát többnyire a szeretet vit­te a szőlőbe, a szőlőtermesz­tés életeleme volt. A paksi sző­lőterületek igen nagy része azonban tönkrement. Az ak­kori nagyközségnek körülbe­lül tizennégyezer hold szőlőte­rület volt a birtokában, ebből jó, ha négyezer holdon él meg a szőlőkultúra. . Idővel megértették azt, hogy­ha ez így folytatódik, sen­kinek nem fog érdekében állni a szőlőtermesztés. Végre kiadtak egy miniszteri rende­letet, miszerint zárt területeket kell létrehozni, melyeken a termés csakis a gazdát illeti. Örültem ennek, s az idő bebi­zonyította, hogy igenis képes a paksi bortermelés talpra állni, hála a hozzáértő, szorgalmas embereknek. Volt olyan gaz­da, aki azt állította, hogy az ő szőlejében egy szál gazt nem talál az ember. Nevetségesen hangzik, de pont egy szálat találtak a kíváncsiak.

Next

/
Oldalképek
Tartalom