Paksi Hírnök, 1994 (6. évfolyam, 1-43. szám)

1994-09-23 / 31. szám

Paksi Hírnök 1994. szeptember 23. Az ezredvég vándorai Több száz évvel ezelőtt el­dőlt már, hogy melyek a centrumot alkotó és me­lyek a perifériájára szorult or­szágok. Amerika felfedezése, az Atlanti-régió, mint a nyu­gat-európai térség legfejlet­tebb részének kialakulása, a meginduló tőkés fejlődés a vi­lággazdaság átrendeződését vonta maga után. Ez az átren­deződés pedig cseppet sem kedvezett a közép-európai tér­ség országainak, sőt! Azóta eltelt néhány száz év, s ezt a lemaradást behozni nem vagyunk képesek. Persze be­szélnek egységes Európáról, felzárkózásról, de a szívük mélyén még a legelhivatottab­­bak is tudják, hogy csupán költői gondolatokat szajkóz­nak. Miközben ők a világot akar­­, ják megváltani, az egy­szerű - mondhatni pór - nép a fennmaradásáért küzd. Egyre népszerűbb lett nem a szülőhazában küzdeni, hanem más országok határain belül. így aztán megindult egy újfajta népvándorlás - nem a menekültáradatra gondolok -, akik a munka, a megélhetésért nyúlnak útlevelükhöz. A len­gyelek, erdélyi magyarok, uk­ránok hozzánk jönnek dol­gozni, a magyarok Tengizbe, Kuvaitba, az ügyesebbje Ausztriába és Németországba megy eladni magát. Az embert próbáló, sanyarú körülmények közül, némi pénzzel a zsebben hazatérő vándorok egy része - általában a pórul jártak - fogadalmat tesznek, hogy soha többé nem teszik ki lábukat az anyaföld­ről, egészen addig, amíg a szükség ismét nem kényszeríti őket. A szükség pedig nagy úr. Így marad az örök körforgás, s megy a magyar, az er­délyi, a lengyel, a szlo­vák, a cseh, az ukrán szanaszét a világba, hogy munkát és megélhetést találjon. « AMUA MAGYAR MUNKÁT ÉS HOZZÁÉRTÉST DICSÉRI... Biztos vagyok abban, hogy többen kinnmaradnak, hi­szen megnősültek Kazahsztánban... Még a nyár folyamán szárnyra kapott a hír: augusztus harminca- i dikáig a magyarok el­hagyják Tengizt. Több Kazahsztánból hazatért mun­kavállaló is megerősítette ezt. Paksról és környékéről több százan vállalták az ottani munkát, akad olyan, aki hét évet is „lehúzott” a sivatagban. Rácz Mihály is ott volt a kezdeteknél, amikor még egyetlen épület sem állt. Aztán felépült Magyarújváros, elké­szült a mű jó része, viták és sztrájk után kiegyezés a mun­káltató és munkavállaló kö­zött. Gyanítom: sok ezer hon­fitársunk fogja még megem­legetni Tengizt. Mindezekre is emlékezik Rácz Mihály, aki 1986. augusztus 18-án érke­zett oda:-Mi magyarok voltunk az elsők, akik elkezdték az ottani munkálatokat. Lehettünk há­rom és fél ezren. Nem volt könnyű, sátrakban laktunk, olyan homokviharok jártak, hogy nem láttunk tíz-tizenöt méternél tovább. Voltak gáz­szivárgások, viszont megfelelő védőfelszereléssel láttak el bennünket. A hüllőkkel, rovarokkal óvatosnak kellett lenni, figyel­ni, hol rejtőznek. Kígyóbőrből óra vagy nadrágszíj készült, a skorpiót viaszba öntöttük. In­kább a pókok voltak veszélye­sek, akadt köztük olyan, ami­nek a csípése akár halálos is lehetett. A kommunális létesít­mények fél év alatt készültek el: mi építettük fel a raktárakat és az infrastruktúra nagy ré­szét. Később a legmagasabb építményeken is magyarok dolgoztak, ugyanazt a csúszó­­zsalus megoldást alkalmazták, mint az atomerőmű szellőző kéményeinek építésénél. Tengizben - mint minden zárt közösségben - is akadtak nézetkülönbségek, de több­nyire a baráti összetartás érvé­nyesült:-Napi tíz órát dolgoztunk, munka után nemigen volt kedvük egymással torzsalkod­­ni az embereknek. Paksról, illetve környékéről Tengizben úgy három- és öt­száz fő között voltak. Biztos vagyok abban, hogy többen - talán végleg - kint maradnak honfitársaink közül, hiszen sokan megnősültek Kazahsz­tánban, és az is elképzelhető, hogy többen más cégeknél dolgoznak tovább. Egy bizo­nyos: Tengiz munkát, megél­hetést biztosított. Ami pedig a várost és az erőművet illeti, mindkettő a magyarok szor­galmát, hozzáértését dicséri, övék volt a munka oroszlán­­része, ezt egyetlen ott dolgozó külföldi vállalat sem vonhatja kétségbe. RÁCZ MIHÁLY TENGIZBEN

Next

/
Oldalképek
Tartalom