Paksi Hírnök, 1994 (6. évfolyam, 1-43. szám)

1994-08-05 / 24. szám

Paksi Hírnök 1994. augusztus 5. M NYUGDÍJAS GALAMBPOSTA: KI FOG LÉPNI? Amikor a múlt év végén főállású nyug­díjas lettem, búcsúzkodáskor a lelkemre kötötték, hogy a nyugdíjasklubot keres­sem majd meg. Hol, merre találom őket nem firtattam, Paks nem nagy város, hogyne ta­lálnám meg. így is volt, csak éppen a város el­lenkező felén, a volt Erzsébet Szállóban működőre találtam. Itt értesültem, hogy a PA Rt.-os a lakótelepen van. Hamar kiderült: az elbeszé­lőn kívül még sokan nem tud­ták, hogy két nyugdíjasklub is működik a városban. Egyik a városi, vezetője Czetli Imre, a másik az atomerőműves, veze­tője Imre Gyuláné, Zsuzsa. Feltűnt, hogy a két klub kap­csolata olyan, mintha nem is ismernék egymást. Tudnak egy­más létezéséről, „galambpostá­­val” üzengetnek egymásnak, de ennél több nemigen történik. Az okokat keresve beszélgettem el a két vezetővel. Imre Gyuláné:-A PA Rt.-os dolgozók nyug­díjasklubja 1985-ben alakult. Hol a VMK-ban, hol másutt jöt­tünk össze, ott, ahol szabad he­lyet tudtunk szerezni. Én ’87- től vagyok a klub vezetője, tár­sadalmi munkában. Sok-sok kilincselés után ’91. január 5-én avattuk fel helyiségünket. A vállalat, a szolgáltatási osztály sokat segített abban, hogy ma ilyen szép és rendezett körül­mények között lehetünk.-Milyen a kapcsolat a másik nyugdíjasklubbal?-Kezdetben több alkalom­mal összejöttünk, de „föntről” kaptunk egy visszajelzést, hogy mi ne járogassunk oda, mert azt találják hinni, hogy dicsekedni akarunk a nyugdíjunkkal. Pe­dig hát... Czetli Imre, a városi nyugdí­jasklub vezetője:-A mi nyugdíjasklubunk a VMK-hoz tartozik, az finanszí­rozza működésünket. A klub vezetését ’93. év végén vettem át, munkámat tiszteletdíjjal ho­norálja a VMK. Pályázatokat nyertünk, így is gazdagítottuk pénztárunkat, ebből vásáro­lunk tévét, videót. A helyiség nagysága elfogadható, de az a gond, hogy a nagyobb ren­dezvényhez kölcsöntermet kell kérni, hogy 100-120-an együtt tudjanak lenni. A PA Rt.-os nyugdíjasklubból is járnak hozzánk és nincs tu­domásom arról, hogy a két klub tagjai között a nyugdíjak kü­lönbözősége miatt feszültség adódna. Valószínű, hogy egy személyes találkozás esetén sok minden tisztázódhatna... Ez év tavaszán is kezdemé­nyeztem, hogy a PA Rt.-os szak­­szervezettel, nyugdíjasklubbal közös programokat szervez­zünk. Annál is inkább, mivel a klubunkba volt PA Rt.-os dol­gozók is járnak, és más cégek nyugdíjasai is, akik az erőmű építésén dolgoztak. Az erőfe­szítések eddig nem sok sikerrel jártak, így a magunk útját jár­juk... Amikor beszélgettem a két vezetővel, apró szívességre kér­tek meg, „galambposta” gya­nánt: Zsuzsa kérése: még május 18-án levelet küldtek a PA Rt. vezetésének, a szakszervezetnek, mely­ben anyagi gondjaikat vá­zolták fel. Válasz még nem ér­kezett... A szakszervezettől Kiss Mi­hály több alkalommal ígéretet tett, hogy meglátogatja őket. Az ígéret szép szó... Czetli Imre: Még érvényes a korábbi meghívás, mely szerint szeretettel váiják a klubba a PA Rt.-os szakszervezet és nyugdí­jasklub vezetőit... MÁRMAROSI MIKLÓS Félnék, félnék nyugdíjas lenni Félnék, mert nem szeretné nek. Nem szeretnének a fiatalok, mert foglalom a helyet a buszon, mert mindig csak a nyugdíjak emeléséről be­szélek, miközben a pályakez­dők éppúgy küszködnek. Fél­nék, mert a többi nyugdíjas is csak legyintene rám: - A vén bolond, már megint csak jártat­­ja a száját. Aztán elgondolnám, hogy ré­gen, a dédnagyanyám idejében nem voltak nyugdíjasok, s mégis mindenki becsülte az időseket. Szerették a bölcses­ségüket, a nyugodt, tiszta tekin­tetüket. Ők pedig őrizték a ház melegét, sütötték a finom kalá­csokat és vigyáztak az aprósá­gokra, amíg a szülők - ilyenkor nyáridon - aratni jártak. Reszketeg öreg kezük simo­gatta, babusgatta a gye­reknépet, akik még a leg­elszántabb gonosztetteik köze­pette is tisztelettel pillogtak a dédikre, pásikra és szépma­mákra - ki hogy hívta az öreg anyókákat. Mostanság, ebben a modern, lelket nyomorgató világban nincs idő meghallgatni az öregeket, akik kitudja há­nyadszor mesélnék el a háborús kálváriákat, a rettegéssel teli meneküléseket. Nem hívják őket a gyerek mellé, mert nem tudnak eligazodni a mikrohul­lámú sütők gombjai, a szárító­mosógépek leírásai között. Nem értik miért jobb az előregyártott bébiétel, mint a frissen főzött, és az eldobható pelenkák láttán is csak ingatják fejüket. így aztán felnő egyik generá­ció a másik után, amelyik nem érintkezik, nem lát idős embert. Nem tanulja meg tisztelni a té­tova mozdulatot, a könnyes szemet és a reszketeg, öreg, ráncos kezet. Ezek a fiatalok aztán nem ér­tik miért kellene szeretni az öreget, miért kell nekik átadni a helyet és miért illetné meg őket több megbecsülés. S akkor talán már érthető is, hogy miért rettegek én attól, hogy va­laha is nyugdíjas legyek.

Next

/
Oldalképek
Tartalom