Paksi Hírnök, 1994 (6. évfolyam, 1-43. szám)
1994-07-08 / 20. szám
1994. július 8. Paksi Hírnök ? A nagyvilágból - egy kis műhely Arra jó a munka, hogy elvégezzük Nem volt könnyű a sorsa azoknak a mesterembereknek, kik az ötvenes években kisiparosként dolgoztak. Tanulóiknak sem, akik mellettük sajátították el a szakmát. Tény, hogy többnyire jobb szakemberekké váltak, mint a szakmunkásképző intézetekben végzett társaik, de gyakran megesett, hogy napi tíz-tizenkét órát kellett dolgozniuk a mester mellett, nem beszélve arról, hogy szinte minden munkát el kellett végezniük. Ők nem kaptak munkaruhát, számukra nem volt nyári szünidő. Weisz Ferenc ismert és elismert szakember. Mégis, mint mondotta, nem a vállalkozói láz, hanem a szükség késztette arra, hogy műhelyt nyisson a város szívében, ahol gumiabroncsokat centíroz, hegeszt, kerékpárt szerel, s bár eredeti szakmája autószerelő, a szűkös anyagi lehetőségek nem futották egy komoly autószerelő műhelyre, ám ezen a téren sem vall szégyent.- Tizennégy évesen Székesfehérvárra kerültem, hogy kitanuljam a mezőgazdasági gépszerelő szakmát, de minden álmom az maradt, hogy autószerelő legyek. Visszajöttem Paksra, és idehaza az akkor legelismertebb autószerelő kisiparos, Renke Józsi bácsi vett fel tanulónak - mondja. - Ez 58-ban volt. Ma is hálával gondolok rá - szép idők voltak.-Nem bánta meg hogy visszatért?-Ellenkezőleg, igaz, hogy Székesfehérváron megkaptunk mindent, teljes ellátást, szállást egyebeket, de számomra sokkal fontosabb volt, hogy autószerelőnek tanulhatok, s persze az is, hogy itthon lehetek.-Milyen munkákat kellett végeznie a mester mellett?- Mindent megtanultunk, talán csak rádiót nem szereltünk, a babakocsin, a lovaskocsin, a motorkerékpáron keresztül az autóig elvégeztük a lakatosmunkákat, hegesztettünk motorblokkokat. Mindent elvállaltunk, különben nem tudtuk volna fenntartani a műhelyt.-Milyen volt a kapcsolat annak idején a paksi maszek szerelők közt?- Nagyon jó. Mindig kisegítették egymást, négy mesterembernek volt műhelye. Bán Péter bácsi, Botka István és Etessy Gábor bátyám nagyon jó szakemberek voltak. Ha szükség volt egy szerszámra, vagy olyan alkatrész kellett, ami pont nem volt a kezünk ügyében, biztosak lehettünk abban, hogy valamelyik műhelyben akad, és abban is, hogy szívesen segítenek a többiek. Sajnos, ők már nincsenek közöttünk.-Elképzelhetőnek tartja, hogy a paksi kisvállalkozók közt is létrejönnek idővel hasonló kapcsolatok?-Kizártnak tartom. Ma kizárólag a pénz készteti a vállalkozót arra, hogy kapcsolatot teremtsen a többiekkel. A hatvanas-hetvenes évek idején nagyon fontos volt a maszeknak, hogy összefogjon a többiekkel. Ez egyrészt biztonságot jelentett, ám ezen túlmenően az akkor még kicsinyke Paks iparosai barátságban is voltak egymással. Létezett az Iparos Kör, ahol megvitatták ügyes-bajos dolgaikat és együtt is szórakoztak.-Mikor és milyen reményekkel nyitotta meg a műhelyt?-Az áfésznél dolgoztam húsz évig. Mikor felszámolták a gépkocsiparkot, a műhelyre, a szerelőkre sem volt tovább szükség, én is munkanélküli lettem. Másfél évvel ezelőtt úgy döntöttem, elindítom ezt a szerény vállalkozást.- Nem gondolt arra, hogy tanulókat is foglalkoztasson?- Nincs rá lehetőségem, örülök, hogy a családomnak előteremtem a mindennapi betevőt. Egyébként sem vagyok elragadtatva a mai fiatalok hozzáállásától. Mi annak idején tanulóként nem gondolhattunk arra, hogy rossz munka vagy jó, megcsinálom vagy nem. Munka volt, el kellett végezni, és elvégeztük. Ha gallyat kellett gyűjteni az erdőben, akkor azt tettük. A mai tanoncok számára ez elképzelhetetlen.-Megy az üzlet, megbecsülik a munkáját?-Van munkám. Ami a megbecsülést illeti, a napokban járt nálam egy volt tanulótársam, pontosabban én akkor már segéd voltam, amikor ő a mesteremhez került. Miközben végeztem a munkát, behívta a már felnőtt fiát, és azt mondta neki: látod én tőle tanultam a szakmát. Nagyon jólesett, szinte könnybe lábadt a szemem. Ez többet jelent számomra minden pénznél. SZARKA JÓZSEF A kormány mellett áll Kiszl Károly, a tulajdonos, dunai kapitány, és azt kiáltja a parton serénykedők felé: „Horgonyra állok, azután helyezkedek vissza!” Nem gabonával megrakott hajót irányít a Vaskapu felé, hanem a Dunakanyar nevű vízibuszt kormányozza a kompkikötőbe. Dunai hajósok leszármazottja Kiszl Károly. Több mint huszonöt éve a ranglétra legalsó fokán kezdte matrózként, majd a paksi kompon révészkedett, hogy 1989-ben az addig ráfizetéses révhajózást átvegye a költségvetési üzemtől. Bérlőként indult, ma már saját tulajdonú negyventonnás komppal, kétmotoros hajóval fuvarozza az átkelőket Paksról a túlsó folyópartszélre és vissza. „Navigare necesse est” - hajózni szüksé-Horgonytfel! ges, tartja a latin mondás, és így gondolja Kiszl Károly is. A komp felettébb fontos vízi jármű, de mégsem igazi hajó. Megvásárolta hát a Dunakanyar névre keresztelt vízibuszt, hogy a paksi vízi élet új színfoltjaként sétahajózásra invitálhassa a nagyérdeműt a nyár közepétől: Kalocsáig, a Gemenci erdőkig, vagy ide a szomszédba, Dunaföldvárra. A sétahajó július végén indul első útjára. A kapitány elmondja: addig is szorgalmasan dolgoznak rajta, hogy kívül-belül megújulva fogadhassa a kirándulni vágyó vendégeket és más utasokat. A vízibusz százhúsz személyes, orra zárt. Hátsó részén nyitott, büfé várja az éhüketszomjukat csillapítani óhajtó turistákat, hogy ne korgó gyomorral, kiszáradt torokkal kelljen gyönyörködniük a kies part menti tájban, a méltóságteljesen hömpölygő folyóban - Kiszl Károly szerint megfizethető áron. Beszélgetésünket a komphajó motorjának dohogó zaja szakítja meg. Partra lépvén körülnézek: a látvány csodálatos. Fenn, a Rókus kápolna és a halászcsárda, balról a kanyarodó Duna, a túlfélen az ártéri erdők, lefelé nézve az erőmű sziluettje. A kikötő mellett a parton áll a révész Mercedesé, s ez rádöbbent: nem Jókai aranyemberével, Tímár Mihállyal találkoztam, hanem „csak” egy mai paksi vállalkozóval. EÖRDÖGH
