Paksi Hírnök, 1993 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1993-04-07 / 7. szám
1993. április 7. 3 PAKSI HÍRNÖK Az alábbiakban két középiskolás írását közöljük, ugyanarról. A két ellentétes vélemény talán együtt ad képet arról, hogyan kapcsolódnak a tizenévesek nemzeti ünnepünkhöz. Mit érnek ma az 1848-as hősök? Lehet, hogy most néhányan felháborodottan kérdezik: hogyan lehet egyáltalán feltenni ilyen kérdést? Petőfiék mindig is a nemzet nagyjai lesznek. Természetesen mindenki ezt mondja, de véleményem szerint (főleg a fiatalabbak) nem így gondolják. Nézzük pl. március 15-ét! Legtöbbünknek ez csak annyit jelent hogy nem kell iskolába menni, és némi büszkeséggel nemzeti szalagot viselünk. Azok, akiket mint ünnep is érdekel, elmennek egy megemlékezésre, ahol évről évre szinte ugyanazt a szöveget mondják el, legfeljebb színezik valami kis játékkal, színdarabbal. Sokak szerint ez a lényeg: néhány vers, név és esemény. Ez azonban nem így van. Ezeknek a megemlékezéseknek az a szerepük, hogy elindítsanak egy folyamatot bennünk, melynek végén ráébredünk a márciusi ifjak és társaik nagyságára. Sajnos idáig elég kevesen jutnak el. Hogy miért? Petőfiék - akármilyen furcsán is hangzik - már nem töltik be az ifjúság példaképének szerepét. A gyerekek nem kezdik el tisztelni őket mert ráébrednek arra, hogy milyen jelentőséggel bírnak, hanem azért, mert elvárja tőlük a környezetük. A mai ifjúságnak RAMBO-típusú hősei vannak. Ezek élő harci gépek, hatalmas fizikai erővel, és ettől a ’48-as hősök elég távol állnak. Náluk a hazaszeretet az önfeláldozás és a szabadság eszméje az, ami meghatározó. A felnövő nemzedékben ugyan a hazaszeretet (még) él, de mivel a szabadságba már beleszülettek, ezért már nem tudják annyira értékelni. Pedig, ha nincsenek a márciusi ifjak, ki tudja, ma talán nem lenne Magyarország. Gondoljunk hát erre is, ha szóba kerülnek nemzetünk nagyjai. LEHOTAI GÁBOR ESZI 1. B Ha az erő belülről jön Visszaemlékszem: Alsóban verseket énekeket tanultunk a forradalomhoz és a szabadságharchoz kapcsolódóan, s beszéltünk a márciusi ifjakról, mint valami távoli, számunkra idegen személyekről. Aztán egy idő után tanulmányaink során megismerkedtünk a valós történelmi tényekkel, történésekkel. Közösen elgondolkodtunk, hogy vajon kik Ők, a nagyok, mit jelentenek számunkra. Az utolsó évben mikor megemlékeztünk 1848-49-ről, már szabadon szavaltuk Petőfinek, a népnek Nemzeti dalát áhítattal hallgattuk Vörösmarty Szózatát s valahogy próbáltuk átadni a másiknak, éreztetni a másikkal, amit most már talán mindannyian igazán igaznak érzünk. Ezek után: Mikor feltűzöm a kokárdát valami fenséges dolog érinti meg a szívemet áthatja egész bensőmet Ez az érzés nem születik velünk, de nem veszíthetjük el, ezt az érzést senkire nem lehet ráerőltetni, és senkitől nem lehet elvenni. Ez az, mikor eltűnik az idő, a múlt jelen, jövő egysége természetes. Elszáll a távolság, közelinek érezzük a távoliakat Ez az igaz érzés, mikor nemzetünk a szívünkbe férne, amikor érezzük, hogy amit teszünk, nemcsak magunkért tesszük, amikor bármit hátrahagynánk, de nem azért, hogy elhagyjuk, mint ahogy veszélyben mindent hátrahagyunk S akár egy nehéz könnycsepp kicsordulhat és lassan végigpereghet még ránc nélküli arcunkon. Március 15.1848-ban ez az a nap, mikor az álmából felébredt nép fel is kelt. E forradalom akkor a függetlenségre és a demokrácia útjára mutatott Úgy gondolom, hogy azóta e napról való megemlékezés egyensúlyban van azzal, hogy szelleme hogyan teljesül az adott korban a benne élő ember számára. Ez a nap segíti a gondolatok rendezését a világban való helyfoglalásról. Éppen ezért úgy érzem, szükség van arra, hogy a fiatalok is megemlékezzenek erről az (immár) 145 éve történt s azóta a nemzeti összetartást erősítő eseményről. Ha az az erő belülről jön, ami mindezt lehetővé teszi, emlékezzünk meg erről a napról minél szabadabban, mert csak a tiszta gondolatok szülnek újabbakat. Mindenkinek szüksége van rá, mert a nemzetnek is szüksége van ránk. ZSEBŐK SÁNDOR ESZI 1. C Kötelező? Az osztály létszáma 26TMvagyis 25 „Kelj, magyar ifjúság, légy te virág magad! Nem drótos füzérbe görbítve - légy szabad virág szabadföldön!..." „Legyen lelked szabad, legyen hangod igaz az O ünnepségén!" (Babits M.: Petőfi koszorúi) Kötelező? Igen, az volt Mármint a részvétel az egyik paksi iskola tanulóinak a március 154 városi ünnepségen. Méghozzá igazolatlan óra vagy osztályfőnöki büntetés fenyegető terhe mellett S nem, kérem, nem szóbeszéd ez; az érintettektől: tanártól is, diáktól is hallottam. A régi „szép” idők jutottak eszembe az esetről: az „önkéntes” május elsejei felvonulások és az „élményt nyújtó” november 7-i koszorúzások. Hogy ne merészeljem együtt emlegetni a kettőt mármint március 15-ét és november hetedikét! Igazuk van. Ez a két ünnepség még abban se legyen közös, hogy a rajtuk való részvétel egyaránt kötelező. De ünnepségnek márpedig lennie kell! Méghozzá minden szinten: iskolában, faluban, városban; az újságban; a rádióban, annak valamennyi állomásán; a televízióban és annak valamennyi adóján! S persze mindehhez közönség kell. S azt jó lenne „önkéntesekből” verbuválni! De hát ha nem megy... Mégsem visszhangozhatja az ünnepi szónok szavait üresen a tér... Hát elrendeljük de legalább „sugalmazzuk”: legyen jelen ez meg az! Koordináljuk a műsort, előírjuk a kokárda nagyságát, a szalag hosszát, s „vigyázzba állítjuk” a honfiúi lelket.. Mit tetszett mondani? Hogyan meggyalázom a történelmi esemény emlékét Nem, kérem! Az az emlékgyalázás, hogy a „süket Hivatal” (Babits) ismét kisajátítja az ünnepet, s a „vak Megszokás” (Babits) szellemében „drótos füzér”-be (Babits) görbíti az ünneplő lelket Hiszen mi más lenne a kötelező ünneplés. De hát ünnepelni, emlékezni kell! Nem kell, csak szabad! Végre szabad! S ettől, hogy szabad, és nem kell, ünnep igazán Petőfi ünnepe. (Petőfié, akinek neve szinte már csupán a Nemzeti dal szerzőjeként hangzik el, s akire március 15-én komikus eposza vetítésével „emlékezett” a televízió.) Hát ünnepeljen, emlékezzen az, akinekszíue ünnepre éhes! S bízzuk rá, hogy a városi ünnepélyen, vagy szobája mélyén emlékezik; Borjádra zarándokol vagy a Nemzeti Múzeum lépcsőjéhez;s hogy kívül vagy belül” hordja a kokárdát! EGY LÉLEKBEN ÜNNEPLŐ Március 10-i számunkban két pszichológus gondolatait olvashatta a Tisztelt Olvasó a fiatalkori öngyilkosságokról. Most egy középiskolai tanár írását közöljük. Úgy gondolom, a középiskolát kezdő fiatalok különleges helyzetbe kerülnek több okból is. A legtöbb családban a szülők úgy gondolják: a gyerek kikerülve az általános iskolából már jóval önállóbb, „felnőttesebb”, ezért nincs szükség arra, hogy pátyolaassák, a legfontosabb döntések esetében már a sarkára tud állni. Az iskolákban is sokszor hangzik el ez az érv: „Te már szinte felnőtt vagy, neked ezt már meg kell tudnod oldani.” Vagy: „Nem vagyunk már az általános iskolában.” A gyerek maga is érzi, hogy valami olyan változás ment végbe benne, körülötte, amely tőle másfajta gondolkodásmódot magatartást követel. Legtöbb tizenéves azon veszi észre magát hogy az eddigi „Te még ehhez kicsi vagy!”, „Ez a felnőttek dolga!”, „Majd, ha idősebb leszel!” - leintések kezdenek ritkábbá válni, s a legtöbb problémahelyzet megoldásában magára kell hagyatkoznia. Pedig igazából sokszor szívesen fordulna a szülőhöz vagy más felnőtthöz tanácsért mert nem biztos abban, hogy valóban felnőtt a döntéshez, de esetleg attól tart hogy akkor ez a „már majdnem felnőtt” kategória - ami egyébként a diák számára nagyon hízelgő, tetszetős szerep - nem illetné meg, s ezt semmiképp sem vállalja fel. En úgy látom, a tizenéves korosztály új iskolába kerülve, új társas kapcsolatok kialakítására kényszerülve, rengeteg napi problémával küzd. Ezt észreveszem abból, hogy szinte nap mint nap keresnek meg - nemcsak engem, más kollégákat is - diákok, ha másért nem, azért, hogy „kibeszélhessék” magukat hogy meghallgassák őket Ez természetes, hiszen az ország másik végében lakó tanulók a szülők távolléte miatt keresnek valakit - leginkább egy felnőttet -, aki segítségükre lehet Fordulnak ők tanácsért diáktársaikhoz is, de lehet hogy - éppen abból adódóan, mert ők is csak akkora tapasztalattal bírnak, mint a tanácsot kérő - nem tudnak érdemben segítséget nyúitani, hiszen maguk is hasonló helyzetben vannak. S a nap mint nap jelentkező kisebb döntések meghozatala esetleg nem aktuális már hétvégén, amikor a gyermek a szülővel beszélhetne erről. Persze a legnagyobb gond akkor adódik, ha a gyermek és szülő közti viszony olyan, hogy a problémahelyzetek megoldására nem is kéri a fiatal a szülő segítségét Ennek több oka is lehet Adódhat abból, hogy a szülő már a kisgyermekkori eligazításra váró kérdésekre adott „csak”, „nem tudom”, „nem érdekel”, „most nincs erre időm”, „hagyjál engem ezzel békén” kijelentésekkel leszoktatta gyermekét arról, hogy gondjaival hozzá forduljon. Pedig a világ dolgaival kapcsolatos kérdésekkel - főleg, ha azok intim dolgokat érintő kérdések - az ember legszívesebben a számára legtöbbet jelentő, példának tekintett felnőtthöz fordul. Ezért nagyon fontos, hogy ezt a bizalomra, őszinteségre, nyitottságra épülő kapcsolatot már a születéstől fogva kialakítsuk a gyermekben, hogy később őszintén, nyitottan viselkedjen velünk szemben, bízva abban, hogy ez segít eligazodni neki az útvesztőkben. Gond adódhat abból is, hogy a szülő nem is tudja, nem is akarja vállalni az efféle szerepet mert maga is hasonló problémákkal küszködik, mert úgy gondolja, hogy őt sem tanították meg a szülők az életre, mégis boldogult mert úgy véli, egy tizenévesnek már meg kell tudnia állni a saját lábán, különben mi lesz vele később? Ez utóbbi elgondolás igaz is, ha az előzi meg, hogy a gyermeket az előző időszakban rávezették arra, hogyan kell megállni bizonyos helyzetekben a saját lábán. Nem azzal, hogy a szájába rágták, mit tegyen, mit mondjon, hogy utasításokkal, parancsokkal a szülői „hatalomra” hivatkozva gondolkodtak, megoldottak helyette mindent hanem azzal, hogy segítettek végiggondolni a dolgokat számba venni a lehetőségeket megtanították neki mérlegelni a helyzetet; nyugodt higgadt döntéseket hoztak maguk a szülők is a gyerek előtt a családban, s megengedték a gyereknek, hogy a családot érintő fontos dolgokba betekinthessen, részese lehessen annak a folyamatnak, hogyan boldogulnak nap mint nap ők maguk is a mindennapi problémákkal. Úgy gondolom, hiszek benne, hogyha nem akarjuk, hogy gyermekünk más felnőtthöz forduljon tizenéves korában, vagy hogy megoldatlan, megválaszolatlan kérdésekkel küszködjön a biológiai változások miatt amúgy is terhes kamaszkorban, azt nagyon körültekintően, tudatosan már kicsi korától a bizalomhoz szoktatva tudjuk elérni. S szerintem az a legjobb, na a gyermek fontos döntések előtt állva bizonytalanságában a szülőkhöz fordulhat Az is jó megoldás, ha egy biztató szót vagy vállveregetést megerősítést a döntésben egy másik, a környezetében élő felnőttől kap, vagy egy társtól, aki sokat jelent számára, akihez valami miatt kötődik. Hiszen az ember azoktól, akik az ő számára rokonszenvesek, akikben érzi a szeretetet sokkal könnyebben fogad el tanácsot biztatást mint mástól. Én úgy érzem, ez a kötelék a legfontosabb: legyen az szülői, baráti vagy egyéb. Kell, hogy a gyerek érezze, hogy valaki hisz benne, nogy valaki számára fontos, s ha kell ott egy segítő kéz, s ez erőt ad a mindennapi problémák leküzdéséhez. Így talán elkerülhető, hogy egy iskolapad hirtelen üressé váljék, hogy hiányozzék egy kedves kislány, egy csillogó szemű fiú... „Keresheted őt, nem leled, hiába, se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, a múltba sem és a gazdag jövőben akárki megszülethet már, csak ő nem.” (Kosztolányi Dezső) GYÖNGYÖSI OLGA
