Paksi Hírnök, 1993 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1993-03-24 / 6. szám
PAKSI HÍRNÖK 6 1993. március 24. Kívül szmokingban”, belül farmerban” A paksi Vak Bottyán Gimnázium öregdiákja vagyok Szerettem az alma matert diákkoromban is, s szeretem most is. Nem csoda, hogy nagyon megörültem, amikor egy ismerősöm, akivel rendszeresen cserélgetjük videofelvételeinket, a gimnázium szalagavató ünnepségéről kínált felvételt Elindítván a készüléket jóleső érzéssel néztem, ahogy a felvevőgép végigpásztázta az asztalok mellett ülő, igazán exkluzívan öltözött, izgalommal várakozó negyedikeseket Azután felhangzott a Himnusz, majd egy szép Váci Mihály-vers után egy kedves arcú kislány állt fel a dobogóra, hogy a III. osztályosok nevében köszöntse a kékszalag várományosait Szerényen közölte, hogy nem maga írta szöveget olvas fel, hanem egyik évfolyamtársa ünnepi beszédét mondja el. A közlést nagy ováció követte. A megnevezett népszerűsége nyomán arra következtettem, hogy a köszöntő szerzője az iskola valamelyik eminense lehet. Aztán megdöbbenten hallgattam végig az „ünnepi” beszédet Benne ugyanis szünet nélkül áradt az iskola és a tanárok fölényes, kioktató, cinikus hangú gyalázása. Ifjú barátom beszédéből az derült ki, hogy az iskola, amelybe jártam, anyagi valóságában és szellemiségében egyaránt elavult ósdi, alantas, diáknyomorító intézménnyé züllött. Közben kérdések kavarogtak bennem: Mostanában valóban ilyen „farmernadrágos” ünnepi beszéd járja? A mai diák tényleg csak gúnnyal tud gondolna az alma materre? Nem fűzi hozzá más érzés, csak undor? A jóérzés, a hála ki is ment a divatból? Vagy csak szégyen bevallani? Divatjamúlt a meghatottság? Vagy nem „menő” kimutatni? Vagy csupán álarc, póz ez az úgynevezett „humor”? Alkalom- és szereptévesztés? Vagy nekem nincs humorérzékem? Én vagyok vaskalapos? Ne csak azt nézd, mintmondanak; azt is, hogy ki mondta! - szokta mondani egyik tanárom annakidején. Elkezdtem hát kutatni a „mű” szerzője után. A kutatás meglepő s egyben megnyugtató eredményt hozott Iskolatársaitól megtudtam az ifjú tollnokról, hogy évfolyamismétlő volt, s „érdemei” elismeréseként nevelőtestületi megrovást kapott. így már érthetővé vált számomra az az iskolával szembeni mérhetetlen ellenszenv, amely a beszédből áradt De ekkor újabb gondolatok kezdtek motoszkálni a fejemben: Az én diákkoromban megtiszteltetésnek számított az, ha valaki ilyen ünnepi alkalommal beszédet írhatott, vagy pódiumra állhatott Az illetőt tanáraink választották ki az iskola hírnevéért legtöbbet tevők közül. Hogyan jutott hát pódiumhoz ifjú barátunk? Akkorát változott volna a világ, hogy most sorshúzással döntik el, hogy kit illet ez a megtiszteltetés? Vagy „önként jelentkeződnek jut a megbízatás? Vagy - demokrácia lévén - az ifjúság választja közfelkiáltással? Nem ellenőrzi senki, hogy ki és mit mond el? Legalább azt hogy alkalomhoz illőt-e? A vélt „közakarat” leple alatt tollat ragadhat vagy pódiumra pattanhat egy méltán elmarasztalt diák, hogy vélt sérelmeitől túlfűtve, az olcsó népszerűség eszköztárával „Uborka-show”-vá, kabarévá züllessze az iskola egyik legszebb ünnepét? Ifjú barátom! Ne tévesszen meg a „köszöntődet” követő taps! Ne hidd, hogy mindenkinek tetszett! Csupán egy magadfajta szűk csoportnak; a többi csak - mint lenni szokott - „velük tapsolt”. Úgy vélem, rossz szájízzel távozott mindenki, aki nemcsak „kívül” hordott „öltönyf ’ azon az estén. S én - az alma mater vaskalapos öregdiákja - hiszem és remélem, hogy ők vannak többen. A. J. „Legyetek jók, ha tudtok” A politikai csatározások, az általános életszínvonal rohamos csökkenése, az anyagiakért való küzdelem közepette az emberek között eluralkodik a közömbösség, a sokszor kényszerű csak önmagával törődés. Most induló mozgalmunk, amely jelmondatát egy film zenéjének nagyon találó első sorával véli kifejezni: „Legyetek jók, ha tudtok”... szándékában megpróbálja kibányászni, kibontakoztatni az emberekben meglevő, olykor megbúvó, rejtőzködő, néha talán csak szemérmességből visszafogott egymás iránti jóindulat, segítőkészség kifejezését Ennek a mozgalomnak 6 éves kortól-90-ig vagy élete végéig bárki tagja lehet Nem kell hozzá pénz, gazdagság, tagdíj, elég, ha megvan a jószándék a rászorulók segítésére. Elég, ha elhatározza, hogy ezután ha észreveszi, hogy valakinek segíteni kell ahhoz, hogy fellépjen egy jármű lépcsőjén, akkor támaszt nyújt észreveszi akinek meg kell fogni a kezét még ha már nem is kéri, mert reményt vesztett az egyre terjedő hideg közömbösség légkörében. A mozgalom lényege, hogy aki képes jó lenni, segítsen legalább a környezetében. Ne legyen olyan idős ember, aki lihegve, szívét erőltetve cipeli egy házban a lépcsőn felfelé csomagját mialatt mellette fürgén elrohannak a fiatalok. A bűnözés terjedése következtében az idegenek segítségétől esetleg félnének az idősebbek. Miután e mozgalmata közvetlen környezetben kívánjuk terjeszteni, így biztonságérzet kísérné megnyilvánulásait amellett mindenhol biztosítva lenne a rászorulók segítése. Természetesen a mozgalom eszméje nem zárja ki az anyagi segítséget de nem ez a fő célja. Ennél sokkal több. Émberség, támasz, jóság. Az idősebbek segíthetnének a fiataloknak, ha tudásban gazdagok, s arra van igény megakadva a tanulásban, az éppen ráérők elvállalhatnák néha, ha rendszeresen nem is képesek rá, hogy vigyáznak néhány óráig a közelben lakó kisgyermekre, hogy a fiatal szülők néha eljuthassanak moziba, látogatóba. Akik ezt vállalják, figyelnének az egyedül élő egyedülállókra, különösen, akiket kényszerű magányukban némaság vesz körül, s néhány jó szóval visszaadhatnák olykor múló életkedvüket A gyengébbeknek, ha nincs erejük, kedvük, a bevásárolni járók olykor elhozhatnák az élethez szükséges kenyeret, tejet, egyebet amire éppen szükségük van. Felsorolhatatlanul sok a lehetőség az élet jobbá, szebbé, elviselhetőbbé tételére egy egész kis jószándékkal. A mozgalmat külföldre is ki lehetne terjeszteni, hisz ezek az igények világszerte egyformák. A mozgalom résztvevői egy 20 forintos nagyságú fehépapírkörrel jelezhetnék ezt a ruhájukon. A kör hátsó oldala kék színű lehetne, s ha ezt az oldalát viselnék kívül, ez azt jelentené, bárki hozzájuk fordulhat segítségért Egyébként a tagsági jel viselői mindannyian a jóság jelét viselik. Amennyiben a mozgalomnak lenne pénze, a példamutató tagoknak elismerő jelvényt juttatnánk. Éppen ezért kérnénk, írják meg a megadott postafiókszámra, milyen segítséget nyújtottak, így a példák újabb ötleteket lehetőséget adhatnának a mozgalom terjesztéséhez. Ezeket a médiák segítségével is ismertetnénk. A mozgalomhoz csatlakozhatnak iskolákban, nyugdíjasházakban, munkahelyeken alakuló kisebb csoportok, „csokrok”. És bárki, bárhol. Legyetek jók, ha tudtok... és csatlakozzatok! „Legyetek jók, ha tudtok”... Mozgalom 7031 Paks, Pf.: 13. Oszoli Piroska huszonegy képét mutatta be az ESZI folyosógalériáján. A Dunaföldváron született és ma is ott élő festőművész a főiskola elvégzése után művésztelepeken és kitartó önképzéssel fejlesztette tudását Legelőször Pakson állított ki önállóan 1969-ben, ide azóta is többször visszatért Százhalombattán, Dunaújvárosban, Balatonfüreden is ismerik képeit „Az impresszionista-realista stílus művelői közé sorolnak, de saját hangomon, benyomásaim alapján festem a környék tájait, embereit: falusi udvarok, a mi vidékünk kanyargó utcái, emberei, az öreg folyó és fűzfái, a koratavasz, a késő ősz ragyogásában vízbe nyúló zátonyok, öblök csipkézte partok kedvelt témáim” -írja önmagáról. A kiállított képek március végéig láthatók.
