Paksi Hírnök, 1993 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1993-12-15 / 25. szám
PAKSI HÍRNÖK 4 1993. december 15. A minap olvastam egy aforizmagyűjteményben (elnézést kérek az olvasótól, ha nem pontosan idézem) egy gondolatot a barátságról, valahogy így: ha választanom kellene, hogy a hazámat vagy a barátomat kellene elárulnom, nagyon félek attól, hogy inkább a hazámat áldoznám fel... Az angol filozófus döntése, vagy választása azonban még* sem a hazafiatlanságról árulkodik inkább, mint arról, hogy hihetetlenül nehéz döntések esetében sokszor egyáltalán nem lehet jó döntést hozni, csak szükséges rosszat, s ez utóbbiban, amikor két szent dologban kényszerűen választani kell, a barátság olyan erő, amely legyőzhet minden mást. Az elmúlt héten ismét - ha nem is ilyen elképesztő dilemma ürügyén - sok szó esett Pakson a barátságról, méghozzá egy régi barátságról: a finn-magyarról. Ismert, hogy a két erőművel, villamossággal foglalkozó cég a finn IVÓ és a Paksi Atomerőmű Rt. szakemberei már régóta tartják a barátságot, s öt évvel ezelőtt egy szép kiránduláson még közelebb kerültek egymáshoz. Erre emlékezve, a történeteket felidézve most egy újabb „nosztalgia”kirándulásra került sor, amelyen részt vettek a finn barátok és a magyar, a paksi Timo - kis ember - nagy ajándék papucsokkal atomosok és persze városi vezetők is. A találkozó pedig újabb megerősítése volt annak a magyar közmondásnak is - túl a már említett filozofikus döntésen -, hogy: „az új barátért soha ne hagyd el a régit.” De talán felesleges is ezt tovább ragozni: egyszóval, az ismételt találkozó jó is volt és szép is. Egy nyelven Halászlé á la Sobri Jóska A busz persze igen gyorsan Pusztahencsére ért, ahol a vendéglátók rénszarvashúsos szendviccsel és forralt borral várták a társaságot, persze nem ez volt a fő attrakció hanem a száznyolcvankilós jószág, amelyet csengettyűs szánon hoztak-húztak a kultúrházhoz, majd három, a Ezen a bizonyos december negyediki napon, a kopogó hidegben már reggel fél nyolckor, mintegy harminc ember gyülekezett az Új Hullám söröző előtt, ahol a megbeszélt találkozó volt, és már itt várakozott az autóbusz is, amely elengedhetetlen kelléke volt a tervezett kirándulásnak. A hajósi pincék előtt - borkóstoló után A munkát, a beosztásokat ezúttal mindenki otthon, vagy a munkahelyen hagyta, s ez nem is lehetett másképp. Senki sem foglalkozott azzal, hogy milyen problémák okoznak fejtörést az erőművekkel kapcsolatban a szakembereknek, s a buszra szállva inkább mindenkiben az vetődött fel: milyen is lesz majd a Pusztahencsén ránk váró igazi, magyaros, disznóölési „happening” Igen így, hogy: happening, ugyanis a közös társalgási nyelv az angol volt, mivel nyelvrokonság ide vagy oda, a finn és a magyar nyelv olyan messzire távolodott egymástól, hogy az a kölcsönös megértésre már alkalmatlan. Finn barátaink közül persze többen remekül beszéltek magyarul, annak köszönhetően, hogy korábban éppen Pakson éveket töltöttek el az erőmű építése idején, s az is csodálatos volt, hogy megszerzett magyar nyelvtudásuk még csak egy kicsit sem kopott meg. A legnagyobb népszerűséggel bírt - persze nem véletlenül - a magyarul is igen jól beszélő kis-nagy ember (kitűnő szakember), akit csak egyszerű közvetlenséggel Timónak szólítottak. Timóról percek alatt kiderült, hogy az atomerőműveken kívül máshoz is igen jól ért, s hogy kitűnő ismerője és kedvelője a tüzes magyar italoknak és persze mi másnak is: a magyar lányoknak és asszonyoknak. szó szoros értelmében „profi” henteslegény vett kezelésbe, a disznó igazi és jogos bánatára. A mintaszerű kegyelemdöfés után pillanatok alatt „szétkapták” „Lajost”, s a két óra, amelyet a társaság ott töltött, szinte észrevétlenül röpült el; a busz pedig máris ment tovább. Az útirány: Baján keresztül Püspökpusztára vitt, Baján csupán perceket tölthetett a csapat, megnézték a Belvárost, és a piacot, majd a püspökpusztai fogadóban már a magyar halászlé - amelyet személyesen „Sobri Jóska” főzött a társaságnak - gőzölgött a tányérokban. A vendéglátás, igen ebben nagy hagyományai vannak a magyaroknak, hiszen jót és jól főzni kétségtelenül nagyon tudunk, de lám, milyeií is a barátság, nem mi magyarok voltunk a vendéglátók, hiszen a költségeket a nap folyamán éppen a finnek állták, illetve fizették. A közösen elfogyasztott ebéd, a fehér asztal, a halászlé és a túróscsusza, és a pár korty finom bor persze mind-mind alkalmas arra, hogy a közös dolgokról szó essék. Hogy felidézzenek és felelevenítsenek dolgokat, hogy beszéljünk jelenről és a jövőről is - akár éppen a múlt, vagy a közösen már elvégzett munka ürügyén. A finn-magyar barátság jegyében Egy kirándulás - sok-sok emlék
