Paksi Hírnök, 1993 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1993-05-19 / 10. szám
MELLEKLET IRODALOM - MŰVÉSZET PÁKOLITZ ISTVÁN Faterszék Birsszagú, szép koraesték biztonsága, faterszék, Álom-öledbe eped felnőttként a gyerek; Ülve a sárfalu fészek csöndjében, megidézlek: Hűség és szeretet áldja kihűlt helyedet; Csámpás lábakon állva billegsz, puklis a hátad, Hexensussz hasogat foszlik a szalmafonat; Szú-csapatok sima karfád rücskös-rőtre kimarták, Koszló-roskatagon trón vagy, örök vagyonom. Birsszagú, otthonos esték biztonsága, faterszék, Álom-öledbe eped megvénült gyereked. ’93. TAVASZ PÉCSI GABRIELLA Januárok, Paks kalap utcán úgy burultunk térdig vizes-havas voltunk lila délutánra vártunk csúszkapályán havat hánytunk nem mi voltunk ill idának német szánkó minekünk meg rozsdaszántó nem mi voltunk úgy mesélték útközben veszett a mérték koraérett nagyszülőknek nemzett-érett unokája világérett gyereket szül úgy rajzolták ötvennégyben mifajtánknak kenyér légyen köszönjünk akinek kellett kinek kalácsra is tellett - sorálláshoz gyerek illett most meg három orvos mellett reménytelen -öreganya látod nem gondoltad volna unokád a szavak hegyén biztosan lép vigyáz szegény Szerkeszti: OLÁH ZOLTÁN Árnyékrajz Az istenek kozmosszá lakják a világot, ők irányítják így életünket, de sorsunk a káoszban gyökerezik. Vissza tudunk-e tekinteni gyerekkori önmagunkig, sorsunk huzatába állva? Mint vadász az alkonyati bozótosban megbújó vadat, lesem gondolataim. Abból a figyelőállásból, ahonnan leghamarább észrevehetők az érzések sűrűjében. Tapogatózások, tévedések, félelmek, szorongások, bizonytalanságok között. Krónosz, a gyermekeit fölfaló titán; az idő atyja, a káosz és a kozmosz, a zűrzavar és ékes rend között áll. Van-e neve a gyerekkor képeinek? Duna, gesztenyés, szoknyák, templomtorony, porzó homok, csigák, csillámló tekintetek. Szétoldódtak kontúrjaik az emlékezet legalján. Hulló levelekkel, rovarokkal versenyt futó mosolyok. Hogy sodródunk el tőlük réteken, ismeretlen ajtókon át, elszenesedett arcok mellett. Az idő rugója szívdobogásszerűen tágul, húzódik, de az emlékek, a remények csak jelenbeli tudatállapotban rögzülnek, eleveníthetők fel. Duna, gesztenyés, anya, halottak, ministránsruhák, Kömlőd, fényben megdermedt gyönyörű sváb arcok, lánycombok, tisztaság, dombok közt eltűnő szelek. Ronggyá rugdosott labdák, ronggyá olvasott könyvek. A Pál utcai fiúk, a Keresztesek, a Párizsi Notre Dame. Volt mondatok, melyek tanúskodhatnának, vagy vádolhatnának. Egy puzzle játék hiányzó részei. Mért markol mindenből két kézzel a halál? És újólag kérdezek a megválaszolhatatlan kérdésre. Vissza lehet-e idézni gyerekkori önmagunkat? Képek segíthetnének, képek akadályoznak. Pallók és kerítések. Első cseresznyeíz, vánkosmeleg, esti imák, a homokbányában egy csukott szemmel ugró kisgyerek. Már nem fogom érteni őket, mert lényegükben érthetetlenek, de vannak, jelenvalóbban az előttem levő pohárnál is. A gyerekkor még sorstalan, ezért időtlen is, ám annak csak élete marad meg sorsa helyett, aki végleg elejti gyerekkorát Paks, 1993. április 14. Széles Judit: Fa, 1970. - 130x170 cm kézi festés. ősi dinasztikus árnyak lengnek a tisztaszobában, Hét igazándi király mesztélláb urizál; És egyikük se akárki, báró, hercegi márki: Suszter, csősz, a kanász, pék, szűcs, ács, a halász; Én meg a trón örökössé, ugró, nyurga fi-szöcske,- Hopmester dirigál -: íme, az ifjú király! Méltósággal ülök be, trónszék, bársony-öledbe,- S mint szappanbuborék, tűnik a szép mese-kép. MISZLAI GYULA