Paksi Hírnök, 1992 (4. évfolyam, 1-27. szám)
1992-02-12 / 4. szám
1992. február 12. 5 PAKSI HÍRNÖK nem a kenyéradó, jól jövedelmező mesterség. Ki dolgozna ma 16-18 órát? Mert egy igazi aranyászműszak bizony eddig tartott, ha dúsan terítve volt a part aranyfövennyel... Az új aranyászok legtöbbje lassan áttér a gépi aranymosásra. Igaz, hogy így könnyebb, de éppen az nincs meg benne, ami a mai embernek legjobban kellene, a csend, a nyugalom és a romantika, a regényesség... Romániában 1980-ban törvényerejű rendelet engedélyezte és szabályozta újra az aranymosást de hamarosan ismét betiltották. Magyarországon és Csehszlovákiában „múzeumba illő emberpéldánynak” tekintik azt aki ezzel az ősi mesterséggel foglalkozik, s a legjobb esetben elnézően lemosolyogják. Bár északi szomszédainknál lassan ismét kezd teret hódítani az aranymosás, országos, Európa- és világbajnokságokat rendeznek, ha kissé megmosolyogtató módon is. Pedig a hagyományápolás - melynek még nemzetgazdasági haszna is lehet - akkor sem lemosolyogni való, ha egyelőre csak néhányan űzik az országban... Aranybányáink már régen nincsenek. Régen nem vagyunk - és nem is lehetnénk már - aranyban leggazdagabb ország, bár a Kárpát-medence még nagyon sok meglepetést tartogat, ahogyan én ezt már tizenöt évvel ezelőtt megjövendöltem. Igazolja ezt a kárpátaljai új gazdag aranylelőhely. Igaz, ez már nem a mi hazánkat, népünket gazdagítja majd... De van arany folyóink őshordalékában (csupán a Kisalföldön - szakemberek felmérése szerint - kerek egymillió kilogramm!), s van arany az élő hordalékban is! S amit még tudnia kellene mindenkinek, de főként a bányageológusoknak: Az arany bányászata, az érc előkészítése és olvasztása sokkal költségesebb és fáradságosabb, mint az aranytartalmú föveny egyszerű mosása. Ez a magyarázata annak, hogy még az aranyban igen szegény fövenymosás (nagyüzemileg is!) inkább kifizetődne, mint az aranyban lényegesen gazdagabb kőzetekből való kibányászata. Az általában kevés aranyat tartalmazó kőzetekből csak akkor fizetődik ki (a világpiaci ártól függően!), ha azokban - az aranyon kívül - van ezüst vagy más hasznosítható érc, például ólom vagy réz is. S mi erről a bányászati szakember véleménye? „...Ha fáradságos is (mármint az aranymosás), hol marad ez az ércbányák fejtési üregeiben fúrás-robbantással végzett jövesztőmunkától’? Az ércbányászat nyersanyagára megszabott minőségi követelmények is súlyosabbak; a tonnánkénti 2 grammnál kevesebb aranyat tartalmazó érc nem ,műre való’, vagyis termelése nem gazdaságos. Érthető, hiszen a csillékben kiszállított ércet nagy energiafelhasználással apróra is kell zúzni, hogy a piciny aranyszemek,kőbörtönükből’ kiszabaduljanak. A dunai (vagy muraközi stb.) aranymosó a felaprózott anyagot (aránylag kis helyre koncentrálva) készen kapja, s csak az előkészítő munka hátralévő szakaszait kell elvégeznie...” (Dzsida László bányamérnök: A Duna aranya.) S mi mással fejezhetném be új könyvem első fejezetét, mint azzal a ténymegállapítással, hogy az országnak szüksége lenne a folyami élő és őshordalék aranyára csakúgy, ahogy szüksége van a papír- és a textilhulladékra, az ócskavasra, üvegre stb. Gondolkodjunk el ezen, s leginkább az illetékesek gondolkodjanak! László Endre rajza: „Kitanyázó” aranyász - Kitanyázásnak nevezték, ha vízen, ladikkal érkeztek, letanyázásnak, ha szárazon
