Paksi Hírnök, 1992 (4. évfolyam, 1-27. szám)

1992-02-12 / 4. szám

1992. február 12. 3 PAKSI HÍRNÖK Emlékezni és emlékeztetni „Soh9se fogom elfelejten i... ” Magyar hadifoglyok, internáltak, elítéltek a Szovjetunióban 2. Tisztelt Olvasó! STARK TAMÁS történész, az MTA Történettudományi Intéze­tének munkatársa, a hadifogoly­kérdés kutatója lapunk számára írta alábbi cikkét amellyel a hadi­fogoly-visszaemlékezések közlé­sét záijuk. Nyilvánvaló, hogy a Szovjetunió 20 mil­liónál magasabb háborús vesztesége miatt kimerült munkaerőbázisát kívánta külföldi kényszermunkásokkal felfrissíteni. Szerepe volt a bosszúnak, illetve a kollektív felelős­­ségrevonás elvének is. Molotov 1943. június 7-i levelében többek között ezt írja A. J. C. Kerr moszkvai brit nagykövetnek: „A szov­jet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, amelyet Magyarország Német­országnak nyújtott.. A felelősséget nemcsak a magyar kormánynak kell viselnie, hanem nagyobb-kisebb mértékben a magyar nép­nek is.” Néhány hónappal később, 1943. de­cember 14-én Molotov Benesnek már rövi­den csak ennyit mond: „A magyarokat meg kell büntetni.” És valóban ez a szellem hatot­ta át a magyar területre lépő vörös katoná­kat hisz mi mással lehetne magyarázni azt az abszurd tényt hogy fogolyszedéskor a 13 éves gyerektől kezdve a 80 éves aggastyá­nig, sokszor nemre való tekintet nélkül fog­tak el mindenkit aki útjukba került. Az Ideiglenes Kormány kezdetben pasz­­szív volt 1945 márciusától kezdve azonban számos jegyzékben kérte a Szövetséges (Szovjet) Ellenőrző Bizottságot, hogy járjon el az elfogott polgári személyek kiszabadítá­sa érdekében. Nagy Ferenc kormánya az elhurcoltak hazaszállításának előmozdítását elsődleges feladatának tartotta. Nem a magyar félen múlott, hogy az erőfeszítések csak sovány eredményeket hoztak. A Szövetséges Ellen­őrző Bizottság elnöke, Vorosilov, sőt maga Sztálin is többször hivatalos formában is megígérte a foglyok szabadon bocsátását, de a reményt keltő nyilatkozatok figyelemel­terelő, propagandisztikus külpolitikai mani­pulációknak bizonyultak. A magyar delegációnak 1946-ban Párizs­ban nem sikerült elérnie, hogy a békeszerző­désbe vétessék fel a hadifoglyok hazaszállí­tásának végső határidejét is. A tisztázatlan kérdések megoldását a vonatkozó cikkely egy később megkötendő hadifogoly-egyez­mény hatáskörébe utalta. Az ígéretek elle­nére a Szovjetunió ezt az egyezményt soha­sem kötötte meg Magyarországgal. A nyu­gati hatalmak már 1946-ban szabadon en­gedték hadifoglyaikat - a 300 000 főből 100 ezren emigrációban maradtak - de a Szovjetunióba deportáltak ügye iránt nem mutattak érdeklődést. Az angol-amerikai politikusok közvetlenül a háború után nem akartak hivatalosan tudomást venni a szov­jet koncentrációs táborokról, mert akkor be kellett volna ismerniük, hogy a biztos pusz­tulásba küldték azt a 2,5 millió fogságba esett, illetve a németekhez átállt személyt (vlaszovisták), akiket akaratuk ellenére ad­tak át a Szovjetuniónak 1945-ben. A visszatértek száma éppoly bizonytalan, mint a fogságba esetteké, mivel az 1946 jú­liusáig kiszabadultakról nem vezettek egy­séges listát. A Szövetséges Ellenőrző Bizott­ság csak 1946 nyarán járult hozzá egy kor­mányszintű országos hadifogoly-gondozó hálózat kiépítéséhez. Az 1946 júliusáig hazatértek számáról a legellentmondásosabb adatok láttak napvi­lágot a korabeli sajtóban és hivatalos jelen­tésekben. A becslések mértéke nullától a 250 ezerig terjed. E számok között azonban nincs akkora ellentmondás, mint ahogy azt gondolnánk. A Szovjetunióból valóban csak szórványosan érkeztek haza foglyok, viszont a magyarországi gyűjtőtáborokból a szovjet hatóságok 1945 nyarán több tízezer, nagyrészt munkaképtelen, beteg foglyot en­gedtek szabadon. 1946 júliusától - ez időtől kezdve rendel­kezünk pontos adatokkal -16 322 személy érkezett meg az év végéig. 1947-ben 101845 fő, 1948-ban 84 310 deportált tér­hetett vissza. 1948-ban azonban már egyre ritkábbak lettek az ünnepélyes hadifogoly­fogadások a debreceni átvevő táborban, és mint Kakstetter Ferenc írta visszaemlékezé­sében (Paksi Hírnök, 1991. július 31), a haza­térteket már ekkor gyanús személyként ke­zelték. A hazaszállítás költségeit, az ún. sín­pénzt a magyar államnak kellett kifizetnie a Szovjetunió és Románia számára. 1948 őszén a „hadifogolykérdés” lekerült a napirendről, sőt tiltott téma volt, mondván, a még kint lévők megérdemelt büntetésüket töltő háborús bűnösök. Titokban 1956-ig szórványosan még többezer deportált tért vissza, de nem a szabadságba, mert többsé­güket a Kazincbarcikán, Tiszalökön vagy máshol működő internálótáborokba zárták. Ha az 1945-ben és 1946-ban hazaszállítot­tak, illetve itthon szabadon bocsátottak együttes létszámát a becslések felső határá­hoz közel, azaz 200 ezerben adjuk meg, ak­kor a visszatért egykori katonák és civilek összlétszáma 400-450000 lehet. Mivel a szovjet fogságba esettek összesített létszá­mát 700000 fölé tettük, a Szovjetunióból soha vissza nem tértek számát, optimista becslések figyelembe vétele esetén is, 250-300 000 főre rúg. Ők lettek a szovjet fogság mártírjai.

Next

/
Oldalképek
Tartalom