Paksi Hírnök, 1992 (4. évfolyam, 1-27. szám)
1992-12-16 / 26. szám
PAKSI HÍRNÖK 14 1992. december 16. Kiapadhatatlan forrás Mottó: Nincs régi baki, csak új diák Az a tündén János vitéz (... s a diákgyerek)- Jánosnak nagyi tusa nőtt a szívére.- A török basa nagy hassal János vitézre akar lőni- Jancsi már hetedhét járja az országot- Szegény Iluska úgy sírt, mintha dézsából öntenék- A költői jelző szerepe az, hogy Jancsi Iluskát elmondja minek tartja.- Jancsi bánatában leborította a fejét az asztalra.- Nagy csodálkozására tizenkét zsivány nyitott neki ajtót- A házban nagy lepetés értei- Jancsi megijedt, hogy hol van egyetlen gyöngyháza, lelke íluskája.- De a török nem állt meg, észrevette, hogy vele szemben a határ közeleg.- Én nem ember vagyok, hanem a Kukorica Jancsi.- Jancsi felszállt a dagályra.- Jánosék mikor a törökkel összementek, a törökök nehezen harcoltak- Dél volt, mikor Jancsi megpillantott egy halászkunyhót, s mellette a tengert- Jancsi megpislantott egy kis fényt- A zsiványok a köszönést pisztoly szóval akarták viszonozni.- Lőhetsz amennyit akarsz, mert én nem tojok be! - kiáltotta Jancsi.- esbé -Megkezdődött a hangversenyévad. A pénzhiány (vagy valami más, előttünk ismeretlen ok) miatt, az elmúlt évek három koncertje helyett csak kettőt tud biztosítani a Filharmónia évadonként, így kénytelenek vagyunk szponzorok segítségével és saját erőből több lehetőséget biztosítani az egyre nagyobb számban megjelenő zeneszerető közönségnek. Most is megtelt a zeneiskola nagyterme. Zsúfolásig. Pótszékeket kellett beállítani, közel százhúszan szorongtunk ebben a lassan szűkülő teremben. Talán a jó propaganda - iskolai szervezés, kábeltévé, plakátok - miatt, de az a gyanúm, hogy a név, a lassan élő legendává váló Pege Aladár személye volt az első számú csalogató. Azé a Pege Aladáré, akit mindenki egy kicsit másképp ismer: a bőgő Paganinijének, zseniális jazzbőgősnek, kiváló technikájú basszusgitárosnak, akadémiai tanárnak, cigányzenekari bőgősnek. Nehéz egy ilyen kvalitású muzsikusnál életének bármelyik szeletét megítélni, hiszen olyan könnyedén és magabiztosan lépi át a műfaji határokat ami sok nagyhírű zenész számára megfoghatatlan, utánozhatatlan. Az ilyen „határtalansághoz”, „parttalansághoz” elsősorban nagyszerű muzsikusnak, zenésznek kell lenni, aki hangszerének minden lehetőségével, fortélyával tisztában van, akinek nem okoz gondot semmiféle technikai feladat aki - elsősorban belül - tökéletesen szét tudja választani mikor, hol, mit akar elmondani közönségének. Ez a „parttalanság” elsősorban a stílusokra vonatkozik, nem a zene minőségére, mert Pege csalhatatlan érzékkel mindig jó muzsikát játszik, írja azt Telemann, Charlie Parker, Jacob Pastorius vagy Seress Rezső; nem a műfajától lesz jó, vagy rossz a zene: ha valami belül megmozdul, akkor jó, ha üresen kong, akkor kívül is csak hangok halmaza - mindegy, hogy ki írta. A hatvanas években, mi kezdő zenészek - emlékszem - mennyire lelkesedtünk érte, tudva, hogy diplomakoncertjén Paganinit bőgőzött, hogy sokáig a kevesek egyike volt akit hívtak, vittek Nyugatra, Amerikába; emlékszem a kortársakra, az irigy-fanyalgókra, az ifjú-fintorgókra, akik kritizálták, de utánozták is, mert igazából Pege azok közé az „úttaposók” közé sorolható, akit be lehetett kenni sárral, de tudását és érdemeit elvitatni lehetetlen. O már abba az osztályba tartozik, amelyet Casals, Segovia, Mourice André, Art Tatum, Ellington és a többi „nagy megújító” neve fémjelez, s, hogy még nem írták fel arra a képzeletbeli táblára, nem Pege bűne, egyszerűen csak rossz helyre született Igen, a hangverseny. Ott ült a színpad melletti tanteremben szerényen, hallgatagon, talán egy kicsit szorongva, hallgatta a műsorvezető konferálását a bőgőről, annak irodalmáról, a „nagy Pegéről”, aztán kijött és elkezdett játszani: Telemannt, Spengert, a saját művét, Borgit Kusevitzkyt; szonatinát szonátát, koncertet, a brácsással duót - mosolyogva, könnyedén, komolyan, játékosan, ahogy kell - bemutatta hangszerének minden hangszínét; a ráadás népdal-improvizációban, a bőgő klasszikus lehetőségeit meghaladó trükkök, mókák szólaltak meg. Beszélni kellene még a frazeálásról, hangnemekről, glisszandókról, dallamívekről, üveghangokról, pizzicatókról, de ezek csak szavak, amivel csak magyarázni próbáljuk azt ami egyszeri és megismételhetetlen. Hajó A „PEGE” SPORT Stadionjuk az erdő Napjainkban - szerencsére - sokat lehet hallani a paksi tájfutókról, eredményeikről, sikereikről. De, ha jobban belegondolunk, maga a sport elég ismeretlen a köznapi ember számára. Mittler József tanár urat kértem meg (aki a Tolna Megyei Tájfutó Szövetség elnöke is), hogy meséljen a szakosztályról. „Pakson a tájfutó szakosztály 1970-ben alakult meg a Vak Botytyán Gimnáziumban. Az első négyöt évben csak gimnazisták voltak a csapat tagjai, és már ebben az időszakban is eljutottunk területi versenyekre. A tájfutás alapvető feltétele az, hogy egy megfelelő térkép rendelkezésre álljon, kezdetben ezek házilag gyártott, fénymásolt, egyszerű térképek voltak. 1973-ban készült el az első térkép, az imsósi erdőről, amely már a tárgyi feltételeket nagy részben biztosította. 1975-ben a Paksi Sportegyesület kért fel bennünket hogy fúzió révén a gimnáziumban lévő szakosztályt vigyük át a Paksi SE-be, mivel ők jobb anyagi lehetőségeket tudnának nyújtani. Mi ebbe beleegyeztünk. A szakosztály létszáma akkor 15 és 20 fő között mozgott, jelenleg 27 fő. Az imsósi térkép módosítására, javítására is sor került de a nagy lépést a németkéri térkép elkészítése adta 1987-ben: rögtön egy nagy országos versenyt rendeztek itt. A Magyar Tájfutó Szövetség felfigyelt munkánkra és 1990-ben újabb országos versenyt hozott ide, a főiskolás bajnokságot: erre az alkalomra az ország minden pontjáról érkeztek versenyzők Külön büszkeséggel tölt el bennünket hogy az 1991-es világbajnokságon első helyezést ért el Oláh Katalin. Szakmai berkekben ez igen nagy elismerést váltott ki. Szakosztályunk a megyei és országos versenyeken képviselteti magát Debrecentől Szentgotthárdig. Az idén 36 versenyen indultak a csapat tagjai. A tapasztaltabb, már negyedikes versenyzők örömmel segítenek a kisebbeknek szinte segédedzőként támogatják őket A csapatban nem tapasztalható rivalizálás, jól összeszokott, hangulatos közösség vagyunk Talán ez is közrejátszott abban, hogy az országos összetett pontverseny alapján az 1991-es évben 140 szakosztály közül a 46. helyezést értük el. A szakosztály vezetője Rauth János, a Paks és Vidéke Áfész elnöke, aki mindent elkövet hogy a fiúk és lányok minél jobban, minél eredményesebben szerepeljenek A Ruhaipari Szövetkezet lát el bozótkabátokkal, anorákokkal bennünket és teszi a versenyzők számára könynyebbé a versenyt” Ezután a csapat három legeredményesebb tagjához fordultam (sajnos a negyedik Glósz Annamária nem lehetett velünk):- Hogyan, miként kezdtétek ezt a sportot? Először Blézer István válaszolt Az ő tarsolyában többek között egy Megalódusz, egy Tenkes, illetve egy Sopron-kupa aranyérme lapul.- Mikor a gimnáziumba kerültem, a tanár úr megemlítette a lehetőséget én elmentem az egyik versenyre. Rögtön megtetszett és beiratkoztam a Szakosztályba.- Én is a tanár úr segítségével ismertem meg a tájfutást - szólt Csekő József, aki (csak néhány helyezést említve) a Vasutas-kupa első helye mellett az Arató János-emlékversenyen harmadikként ért a célba. - Ismerőseim, barátaim, akik már ismerték a tájfutás szépségeit beszéltek rá. Nem bántam meg.- Mi a szép, mi a jó a tájfutásban? - kérdeztem.- Talán az, hogy kinn, az erdőben futunk - felelte István -, és nem a sportpályán. Az erdő változatos, tehát nemcsak versenyzek, hanem közben nézelődöm is. Nincs megszabott útvonal, arra megyek, amerre akarok.- Hogyan is zajlik le egy ilyen verseny? - fordultam Körösztös Líviához, aki az országos döntőn 26. helyezést ért el.- A verseny előtt egy perccel kapjuk a térképet és a kartont Különböző pontokra kell eljutnunk, és itt ellenőrzésként a kartonra egy jelet rajzolunk vagy lyukasztunk. Az összes pontot érintve minél rövidebb idő alatt kell teljesíteni a távot- Van esetleg egy érdekes történetetek, kalandotok?- Történt egyszer - mondta István -, hogy egy futás alkalmával egy vaddisznóval találkoztam...- És az is feledhetetlen élmény volt - így József -, hogy a magyar világbajnoknővel futottunk együtt, és kaptunk tőle autogramot.- Köszönöm a beszélgetést Az interjú befejeződött, de nem szabad megfeledkeznünk a negyedik élvonalbeliről, Glósz Annamáriáról sem, hisz (többek között) a Kilián-emlékverseny és a Hírős-kupa első helyezettjéről van szó, aki 1991- ben az országos döntőben a 28. helyezést érte el. Mit tehetnénk még hozzá? Mindannyiuknak sok szerencsét és további sikerekben gazdag versenyzést kívánunk! KÖVI GERGELY
