Paksi Hírnök, 1992 (4. évfolyam, 1-27. szám)
1992-07-15 / 15. szám
1992. július 15. 7 PAKSI HÍRNÖK Régi aratásokról, cséplésekről beszélgetünk A házigazda két fényképet tesz elém a konyhaasztalra. „Ez Cseresznyésben készült, harmincnyolcban vagy harminckilencben” - mutat az egyikre. „Rajta van apám is.” Ezután golyóstollat vesz elő és fölírja, hányán dolgoztak a cséplőgépnél: négy zsákos, négy szalmahordó, két kévedobáló, két „csuszis” (akik a cséplőgép szája elől elhordták a szalmát és kis petrencékbe rakták) két etető, kétpolyvás, két kévevágó, egy kazalos és a bandagazda, no meg a két gépész. A cséplőgépet négy ökör vagy négy ló húzta; ez elég nehéz volt Cseresznyésben, a homokos talajon egyik szérűből a másikba. A háború után jöttek a Hofer-traktorok, azokkal már könnyebb volt a vontatás. A cséplés nehéz fizikai munka, bőven megvolt a napi tizenhat óra munkaidő. A gépésznek már hajnali háromkor talpon kellett lenni. A gépnek volt egy sípja, mint a gőzmozdonynak. A gépész ezt meghúzta, kezdődhetett a munka. Ez a gép széntüzelésű volt, amiatt tűzeset is gyakran előfordult, nagyon sok cséplőgép meg szérű leégett Bár mindenki ki volt oktatva, mi a teendő akkor, ha szikra dobódik ki a gőzgépből; a cséplőgép mellett állandóan víznek kellett lenni. Itt kereste meg az ember a családjának az egész évi kenyeret. Minden tizennegyedik, tizenötödik lecsépelt mázsa volt a bandáé, hét végén, vasárnap mérték szét az osztalékot. Ez a bandagazda feladata volt. Akkoriban hat-nyolc hétig is eltartott a cséplés. A másik kép ’51-ben készült, vontatás közben, Madocsáról hazafelé jövet, Dunakömlőd és Paks között, a bakterháznál.” Lejegyezte: g. i. Népszokások: június 29. Az aratók szent napja Június 29-ike ősi, nagy ünnep: az apostol Péteré és a pogányok térítésében jeleskedő Pálé, akiket a hagyomány haláluk vélt közös napja miatt rendel egymás mellé a naptárban. Kultuszuk különösen a tridenti zsinat után indult virágzásnak: a tanítás, az igehirdetés kapott ekkor hangsúlyt az egyház életében. Népünk képzeletét inkább foglalkoztatta a halászember Péter alakja, mint Pálé, így a szokások és hiedelmek is főleg az előbbivel kapcsolatban alakultak ki. A somorjai halász-céh védőszentje is ő volt valaha. Az úrnapi körmeneteken halászlegények vitték a céh zászlaját rajta a Jézussal együtt halászó Péter figurájával. Az ő tiszteletére az ötvenéves korukat megért halászok többé nem borotválkoztak, hanem „szentpéterszakállat” növesztettek. A tiszai halászok így fohászkodtak hozzá: „Jól tudod, hova megyünk, azt is tudod mit akarunk!” Munkájukat azért nem nevezték néven, nehogy az ártó szellemek megakadályozzák a sikeres fogást A népi mágia máskor éppen az ártalmas jelenségnek az óvó szent nevével való felruházásával védekezik: a szegedi halász „Szent Péter vize” néven emlegeti az örvényt Dunaszekcsőn Péter-Pál előestéjén hatalmas felvirágzott ponttyal jártak valaha az adománykérők az ünnepet köszönteni. Kaláccsal, borral fogadták őket, kívánva sikeres fogásta következő évben. A betakarításra készülők ezen a napon templomba mentek, hogy meghallgassák az „aratók miséjét’. A magyarkimleiek még szerszámaikat is magukkal vitték, hogy a szertartás után azok is részesülhessenek az egygházi áldásban. A hangonyaiak a szentivánihoz hasonlóan tüzet gyújtottak Bár a népi kultúrában ezen az ünnepen Pál alakja erősen háttérbe szorul Péterhez képest, kárpótolja majd őt január 25-ike, a „pálfordulás” ünnepe gazdag hagyományaival.
