Paksi Hírnök, 1992 (4. évfolyam, 1-27. szám)
1992-01-15 / 2. szám
PAKSI HÍRNÖK 2 1992. január 15. TELEPÜLÉSÜGY Az önkormányzatok és a munkanélküliség (Folytatás az 1. oldalról.) vagy a betörések és lopások számának erőteljes megugrása. Mi több, az egyik polgármester képzeletében a község elnéptelenedésének a képe is felrémlett, mondván, ha nem sikerül munkaalkalmat teremteni, akkor az emberek elköltöznek onnan. Az elmondottak azt jelzik, hogy a helyi önkormányzatok és vezetőik főként erkölcsi megfontolások, rövid távú érdekek, gazdálkodási kényszerek alapján közelítenek a munkanélküliséghez és következményeihez, azt nem az egyes egyéntől függetleníthető, összetett társadalmi problémának tekintik, hanem jórészt annak, mint amit az érintettek „megérdemelnek”. A kérdésnek az adott község vagy város szempontjából való átgondolatlanságát jelzi az a tény is, hogy bár mindegyik elöljáró említett néhány általa is tapasztalt, a munkanélküliséggel kapcsolatos láncreakciót, szinte senkinél nem merült fel az, hogy vajon mi lesz a községgel, ha a már ma is nagyszámú munkanélküli segélyre való jogosultsága egy-két éven belül lejár. Ez annál is meglepőbb, mivel a kérdezett elöljárók tudatában voltak annak, hogy a helyi beruházások korlátozottak; hogy külső beruházók aligha jönnek, továbbá, hogy a második gazdaság is az öszszeomlás szélére került, vagyis új munkaalkalmaknak tömeges létesítésére helyi és körzeti szinten a közeljövőben aligha kerül sor. Miután azzal is nagyjából tisztában voltak, hogy a helyi munkanélküliség kezelésének kilátásait rontja az a tény, hogy az addig az ország más részeiben elhelyezkedő ingázók elbocsátásuk után újra visszatelepülnek szülőhelyükre. A városban keletkező munkanélküliség egy része az amúgy is „elesett” községekbe és régiókba vonul vissza, tovább rontva ezek fejlődésének esélyeit. LAKI LÁSZLÓ ’43-ban a leventeparancsnokságtól bizalmas parancsot kaptam: a ’24-es születésűeket Pacsán át kell adnom a német katonaságnak. Akkor úgy határoztam, hogy ezt nem vállalhatom. Egy pénteki ebéd alkalmából ültünk az asztalnál, azt mondtam a szüleimnek:- Ne haragudjanak, elmegyek önként katonának. (Ez 1943. augusztus 12-én történt.) Anyám kétségbeesett, apám se értette, miről van szó. Akkor megmondtam, milyen parancs van a kezemben, amit még velük sem közölhetek. Bevonultam Pécsre a VIII/3-asokhoz, onnét Kaposvárra irányítottak a VI/3-asokhoz (ezek gyalogsági alakulatok voltak), onnan tizenegy kántortanítóval Érsekújvárra mentünk a 44-es karpaszományos ezredhez. Ott kezdődött meg a kiképzésünk, majd elrendelték a menetkészültséget: irány Németország. (Galántán találkoztam anyám egy volt munkatársával, aki postamesternek került oda, Deákvári Jánosnak hívták. Ő mondja nekem: János, te még nem is vagy katonaköteles. Átöltözöl, a postánál be vagy jelentve, maradj itt! Igen ám, de akkor már megjelentek a megfélemlítő plakátok: agyonlövik a katonaszökevényeket, ha őket nem találják, a szülőket. Azt mondtam Deákvárinak: A sorsomat nem hívom ki magam ellen. Vagy hazakerülök, vagy nem.) Észak-Stettingbe kerültem. Ott folytatták a kiképzést. Nemsokára parancs jött: adjon egy zászlóaljat biztosítóként az oderai frontszakaszra alakulatunk. Kikerültünk az Oderához utóvédként. Az egyik parton az oroszok, a másikon mi. Futóárkot ástunk, kukoricagránáttal halat fogtunk. Egyszer csak azt vettük észre, hogy a németek nagyon mennek hátrafelé. (Akkor már a hetven-hetvenöt éves bácsikat is bevonultatták; a hét és fél kilós Mannlichterrel elestek, úgy haltak meg. A tizenhárom-tizennégy éves gyerekek se bírták a strapát. Akkor már általános volt a káosz. Szentistváni alezredes volt a zászlóaljparancsnokunk. Azt mondta nekünk: „Fölmentem önöket katonai esküjük alól. Felelősséget vállalni tovább nem tudok, aki úgy gondolja, hogy menekülni tud, meneküljön, vagy várja be a szovjet csapatokat.” Egy csapattal elindultam. Akik ottmaradtak, orosz fogságba kerültek. Mi Kielbe értünk, úgy volt, hogy átmegyünk Dániába. Átéltük Hamburgban a foszforbombázást. Égett a víz. Csonkolt hadifoglyok voltak a hajón, többségük német katona, akiket kórházba vittek volna. Hat-nyolcszáz Liberátor szórta éjjel-nappal a várost és a környéket. Nem tudom, a pokol milyen lesz, de az élő poklot ott átéltük. Utolértük az alakulatunkat. Schwering- Holsternbe beérve találkoztunk angol csapatokkal. A zászlóaljparancsnok egy angolul tudó ügyvéddel bement a parancsnokságra és jelentkezett: itt van egy iskolai alakulat (persze azt nem mondta, hogy már bevetésen is voltunk) és megadjuk magunkat. Egy őrnagy lett a körzet parancsnoka, harmadosztályú angol sorkatonakosztot biztosított a számunkra, a magyar szolgálati szabályzatot továbbra is fenntartotta. Egyszer jön a hír: pakolás, megyünk haza.
