Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)

1991-05-08 / 6. szám

1991. május 8. 13 PAKSI HÍRNÖK HITÜNK ÉS ÉLETÜNK _________________________________________________m J A teológia küldetése és szolgálata 1948-1950 a magyar katolikus egyház elsorvasztásának ideje. A püspökök többsége szabadságától megfosztva, az egyházat a párt­állam megbízottai kormányozzák, a szerzetesélet gyakorlatilag megszűnt, a szemináriumok felét bezárták, csak a templomok áll­hatták nyitva, az istentiszteleti élet és a szentségek kiszolgáltatása folyhatott tovább, igen szigorú megkötésekkel. Az életben maradásért küzdő szervezetben nehéz is talán különb­séget tenni, mely életfunkciók fennmaradása fontosabb a többinél, így volt ez az egyház életében is. A teológia művelése talán másod­lagosnak látszhatott akkor, amikor a hitoktatásért, a szemináriu­mok fennmaradásáért kellett küzdeni, s a teológiai tanárok és pap­nevelők sohasem tudhatták, folytathat]ák-e még másnap is tevé­kenységüket. A pusztulásra ítélt magyar egyházban hamarosan megérett azonban a felismerés: szükség van a teológiára, nemcsak a papnevelésben és a papság továbbképzésében, hanem ennél sokkal tágasabban. Teológia, vagyis a hit rendszeres, tudományos kutatása és megismerése, a hit átadása nélkül nem életképes az egyház. Amint a Hittani Kongregáció júniusban kiadott instrukciója mondja: „A keresztény hitben a megismerés és az élet az igazság és a létezés szervesen összetartozik.” A teológia művelésének nélkülözhetetlen eszköze, hogy a teoló­giai vélemények megfogalmazódhassanak, a nyilvánosság elé ke­rüljenek, s így termékeny párbeszéd, eszmecsere bontakozhassék ki. Abban az időben katolikus könyvek gyakorlatilag nem jelenhet­tek meg, szigorúan korlátozták a katolikus sajtót is: a két engedélye­zett lap, az Új Ember és a Vigilia naponként zaklatásoknak volt kité­ve. A Vigilia, amely eredetileg keresztény kulturális lapnak indult, a kényszerítő körülmények között természetesen vállalta el - igen szűkös lehetőségeihez képest - a kieső funkciók pótlását, és rend­szeresen közölt lelkiségi, teológiai, világnézeti cikkeket Mégis föl­merült az igény önálló teológiai lap indítására. Megindultak a tárgyalások. Ám az Állami Egyházügyi Hivatal nem járult hozzá újabb sajtótermék megjelentetéséhez. Egy évti­zednek kellett eltelnie (nem akármilyen évtized volt ez a magyar egyházpolitikában: 1957-1967!) mire a várva-várt engedély meg­született, s megjelent a TEOLÓGIA, - öt évig Radó Polikárpnak, majd Szennay Andrásnak, a Hittudományi Akadémia akkori pro­fesszorának szerkesztésében. AII. vatikáni zsinat után jártunk. Nem kisebb feladat várt a teoló­gia művelését már címében is meghirdető lapra, mint a zsinat teoló­giájának megismertetése Magyarországon, átültetése hazai viszo­nyok közé, alkalmazása a lelkipásztori gyakorlatra. Nem annyira az elvont szaktudományos fejtegetések kaptak he­lyet az évnegyedes folyóirat hasábjain, hanem inkább a gyakorlati kérdések. Ha áttekintjük a leggyakrabban visszatérő témákat (Szentírás, Krisztus, egyház, a keresztény erkölcs és lelkiség kérdé­sei), látnunk kell, hogy a TEOLÓGIA mindig az egyházat Isten né­pét akarta szolgálni. Ahogyan II. János Pál pápa megfogalmazta a teológia hivatását: „Elsősorban a hívek közösségének önzetlen szolgálata.” A változatos témájú füzeteket átlapozva elsősorban mégis az egyház élete rajzolódik elénk. Az egyházé, amely „anyánk és ke­resztünk”, amint az egyik szám jellemezte. Az egyházé, amely min­dig újraértelmezi önmagát és mindig változó időben, hiszen Krisz­tusnak a történelemben továbbélő teste. A teológus feladata nem­csak az, hogy hitének fényében értelmezze a kinyilatkoztatást, ha­nem az is, hogy keresse a kapcsolatot a változó korok által fölvető­dő új problémák és az örök isteni igazságok között Isten szeretetének meghívására az egyház „a hit és a szeretet éle­tével, a dicséret áldozatának bemutatásával” válaszolt ahogy a II. vatikáni zsinat megfogalmazta. A hitben az ember fölismeri Isten jóságát s szeretetre gyullad iránta. A szeretet azonban arra vágyik, hogy a másikat egyre jobban megismerje. Szent Bonaventúra szép gondolata szerint a teológia feladata az, hogy ezt a hívő szeretetet szeretetből táplálkozó hitet tudományosan átvilágítsa, s így egyre teljesebben feltárja Isten kinyilatkoztatott igazságát Ennek a hívő megismerésnek felelős irányítója az egyházi tanítóhivatal, s a teoló­giának vele szorosan együttműködve kell végeznie szolgálatát „Az egyház életében mindkettő életfontosságú funkciót tölt be, kölcsö­nösen ki kell egészíteniük és gazdagítaniuk egymást Isten népének szolgálatában.” Hogy ez nem mindig történik könnyen (vagy egyáltalán sohasem) - a dolog természetéből adódóan - azt éppen a Hittani Kongregáció­nak fent idézett dokumentuma jelzi, a teológusok és az egyházi tanító­­hivatal viszonyáról. A teológia csak látszólag elvont tantárgy, életide­gen diszciplína, - valójában az egyház életének egyik legfontosabb szerve. Az utóbbi időben többször került az egyház életének közép­pontjába, sőt figyelt föl rá a világi sajtó is, éppen azért mert feszültsé­gek keletkeztek a tanítóhivatal és egyes teológusok között A doku­mentum arra kéri a teológusokat hogy ha nehézségek, nézeteltérések támadnak, akkor „az egyház pásztoraival folytatott bizalom-erősítő párbeszédben” keressék a megoldást „az igazság és a szeretet szelle­mében, amely az egyház közösségét jellemzi”. A kalendárium a mechanikusan változó időt a Kronoszt jelzi, s mi ehhez igazítjuk jubileumainkat A hívő ember azonban tudja, hogy időnként Istentől kaptuk ajándékba, - kegyelmi időben, Kairoszban élünk: az üdvösség történetében, amely az örökkévalóságból ered s oda vezet el mindnyájunkat A teológia célja ez: megjeleníteni az örök igazságokat megjeleníteni a történelmi emlékezést Jézus Krisztus éle­tére, halálára és feltámadására, s megjeleníteni a történelemben élő egyházat A ránk hagyományozott kinyilatkoztatás így válhat bennünk is élő valósággá, s így hagyományozhatjuk tovább, a mi életünk ta­pasztalataival gazdagítva, az utánunk jövőknek. Mi mást kívánhatnánk a TEOLÓGIÁnak, hogy fennállásának el­ső negyedszázadán átlépve folytassa tovább ezt a megjelenítést a magyar üdvösségtörténetben, megújuló egyházunk javára, „az igazság és szeretet szellemében”. Megjelent a Teológia 199L I. számában. Mindnyájunk egyetlen áldozata Amikor Jézus az utolsó vacsorán ünnepélyesen felajánlotta ma­gát áldozatul a mennyei Atyának, meghagyta, hogy emlékezetére mi is ugyanazt tegyük, amit O tett. Tanítványai ennek megfelelően cselekedtek összejöveteleik al­kalmával. Az apostolok újra és újra elmondták, mit tett Jézus az utolsó vacsorán. Szavait ismételve változtatták át a kenyeret és a bort az O testévé és vérévé. Majd megtörték a kenyeret és mindnyá­jan ettek belőle. Ez volt a kenyértörés, amit ma szentmisének neve­zünk. Ezen újra és újra jelenvalóvá lesz Jézus áldozata, az egyetlen örök áldozat

Next

/
Oldalképek
Tartalom