Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)

1991-01-17 / 1. szám

Erkölcsi levelei Újév - ünnep, új év - ár­emelés. Bár ez így már nem igaz. Eddig csak az évfordulóktól tartottunk, meg attól, ha ve­zetőnk repülőre szállt vagy különvonatra. Ma naponta az üzletekbe bemenni félünk. Laposodó életszínvonalunk keserű vonásokat húz smin­künkre. Az ünnepre készülni kell, lelkileg is, de azért nem árt betérni valami harapnivalóért a boltokba. Mit szólna csalá­dunk, ha lelkünk beiglijével, töltött káposztájával raknánk meg az ünnepi asztalt. No, azért van, ami nem változott. Már évek óta azt halljuk, ne­héz idők várnak ránk, de állí­tólag kilábalunk. Van még erő ebben az országban, s van még annyi tartalék, hogy ki­vergődjünk a slamasztikából. Ha másba nem, egy újabb slamasztikába. Ez hasonló, mint a csöbör-vödör esete. Egy különbséggel: nincs csöbrünk, mert akinek volt, bevitte a közösbe, a vödröt pedig megette az idő. Újat venni? Hát... Van kiút - mondják, de miért nem tudhatják, hol áll a jelzőtábla? Addig is, míg vá­runk a kitűzésére, lelkem pezsgőjével köszöntőm az új esztendőt, és kívánok min­denkinek békés, türelemben gazdag új évet. ALMÁDI ÉVA Seneca 130. levele így tégy, Luciliusom: nemcsak az külső, hanem az belső lelki vi­tézségre is nagy figyelmet fordíts. Ápold és csiszold minden csele­kedetedben a lelki nagyságokkal a kapcsolatot. Ne hagyd, hogy a mindennapi cselekedeteid el­lentmondásba kerüljenek lelkiis­mereted iránymutatásaival. Néró hiába feszíti keresztre az újhitűeket, a keresztények - bár még kevesen vannak - hitét nem tudja megtömi. Ők szegényként halnak meg az égő kereszteken, de tudd meg Luciliusom, hogy gazdagon távoznak közülünk. írod: egyik köztiszteletben ál­ló barátod felesége - bár rászo­rulva nincs - rendszeresen dézs­málja a helyi kereskedők olajbo­gyóit és a kis üvegcsékben tárolt nektárjaikat. Azt írod, sajnálod barátodat, mert egy ilyen asz­­szony tönkreteszi, és már buzdí­tottad is: száműzze asszonyát a városból. Bocsáss meg Lucilius, de ezen vélekedésed és tanácsod nemtetszésemet váltotta ki. Hidd el, nem az a megoldás, hogy el­küldöm magam mellől a lelki szegényeket. Pontosan ellenke­zőleg kell cselekedni, barátom! A hozzám közelálló, ám inga­tag személyt nekem kell lelkileg ismét erőssé tennem, mert lehet­séges, hogy nekem is közöm van az ő elítélendő cselekedeteihez. Cselekedj hát, Lucilius, úgy, ahogyan én tenném a helyedben. Arra venném rá barátomat, vo­nuljon vissza a közélettől, pró­bálja felesége lelki bajait orvosol­ni. Amennyiben így cselekszik, jót tesz szerencsétlen asszonyá­val, és az iránta táplált köztiszte­let sem halványul el, hanem még jobban erősödik. Barátom, Lucilius, gyengesé­günket és hibáinkat azzal csak leplezzük - ideig-óráig -, ha úgy teszünk, mintha nem lennének, ám ezzel a cselekedetünkkel még jobban ártunk önmagunknak. Hogy is van hát? Nem gondolom szegénynek és nem is lesz az, aki áldozatot hoz asszonyáért, hi­szen lelkileg gazdag marad ő és vitéz. Nagyon kérlek, te is őrizd meg lelki nagyságodat és vitézsége­det, és erre minden nap vigyázz. Mert ahogy őseink tartották: késő a takarékosság, ha már a hordó fenekén járunk - nemcsak azért, mert az alján már alig van valamicske, hanem mert addigra már csak a seprője maradt meg. Éíj egészségben! A fenyő A „feldíszített” fenyő Örömmel, ágainak vidám és friss csapkodásával érkezett meg a szép és frissen vágott fenyő a Polgármesteri Hivatal elé. Türelmetlenül feküdt a hideg kövön, alig várta, hogy újra az ég felé nyúlhassanak ágai. Miután az emberek elkészültek - két nap alatt - a felállítás helyének kiásásával, a vascső lerakásával, szinte szállva emelkedett az ég felé és foglalta el a számára kijelölt új helyét. Örült, amikor ágai alatt rögtön gyerekek jelentek meg, bukdácsoltak, körbejárták szép lombját, megcsodálták csillogó leveleit és tisztele­tet parancsoló formás alakját. A fa jókedve csak fokozódott, amikor ügyes kezek világító csillago­kat helyeztek rá. Már gondolatban elképzelte hogyan fognak ágai meghajolni - rogyadozni a majdani díszek alatt. Szinte szemmel lát­hatóan erősítette ágait, készült fogadni a fényes csillagok után a dí­szes dobozkák és egyéb formájú ismeretlen tárgyak seregét. Érezte, mennyire váiják az emberek, hogy pompába öltözve köszönthesse őket a szent nap estéjén. Ám hiába várt a fenyő! A fényes csillagok után más-nem került ágaira. Bánatát fokozta az emberek pillantásaiból kiolvasott csaló­dottság. Fájdalmát csak a ráboruló sötétség enyhítette, és a ráncainak sötét barázdáit megvilágító néhány fényes csillag. Szinte örült a sö­tétség beköszöntének, mert így nem kellett az emberek szemébe néznie. Őt szinte nem is látták az idegesen villanó szemek, csak a fé­nyes csillagok állása és formája utalt a fenyő jelenlétére. A jótékony sötétség eltakarta meztelenségét, nem kellett szégyenkeznie az em­berek előtt. Annál fájdalmasabb volt a napfelkelte, hiszen még a csillagok fé­nyei is eltompultak. Nem tudta felfogni, hogy miért büntették őt így az emberek, nem tudta miért nem öltöztették őt fel az ünnep tisztele­tére. Nem értette... Sok mindent nem értett meg... PAKSI HÍRNÖK 6 1991. JANUAR 17. Változatok az ünnepre

Next

/
Oldalképek
Tartalom