Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)
1991-12-04 / 21. szám
1991. december 4. 3 PAKSI HÍRNÖK Emlékezni és emlékeztetni Tambovban is haláltábor volt Vájer Mátyás visszaemlékezése 2. Ezerötszázan jártunk ki az építkezésre a lágerből; akkora terület volt az, mint itt az atom-lakótelep. Egy alkalommal egy szerencsétlen hadifogoly elhúzódott a martinkemencék közelébe melegedni és ott elaludt. Amikor ellenőrizték a katonák a létszámot, kiderült, hogy egy ember hiányzik. Meg voltunk izzadva, mert azelőtt nemrég jött egy szerelvény tégla és azt ki kellett rakni, addig nem mehettünk be. (Az oroszok szigorúan büntették, ha egy éjszaka vagy huszonnégy óra alatt a szerelvényt nem rakatták ki. Akkor a felelős vezető sittre került. Nem törődtek azzal se, ha minden tégla összetörött, de a vagonnak üresnek kellett lenni.) kimelegedtem a téglarakásban és amíg vártunk hiányzó társunkra, megfáztam. Bekerültem az ambulanciára, ahol egy német orvos volt az ügyeletes. Rámnézett: „Du kannst sprechen deutsch?” „Ja” - mondtam. „Hol szerezted ezt a lázat?” (Tüdőgyulladást kaptam.) Mondom: itt meg itt. „Legyél nyugodt, meggyógyítalak. Van még penicillinem.” Valóban meggyógyultam. Az orvos benntartott. Nagyon jó belgyógyász volt, az oroszok bíztak benne. Azt mondta: „Te leszel majd a csicskásom. Nem engedlek ki a télen dolgozni, hátha újra visszaesel. Addig itt tartalak, amíg tudlak.” Vissza is tartott egészen tavaszig. Akkor másik brigádba kerültem. Abban nem volt sok magyar, inkább németek voltak többségben. Később egy följavító lágerbe vittekjó néhányunkat, ott találkoztam újra a német orvossal. Sohase felejtem el a nevét, Reclávnak hívták. Kelet-poroszországi német volt, ott éltek a szülei, egy orvosdinasztia. Az apja, a nagyapja, a nagybátyja is orvos volt. Amikor meglátott, azt mondta: „Hála Isten, hogy jött egy németül tudó magyar is!” Azt kérdezte tőlem, milyen beosztásba akarok menni: konyhára vagy kenyérvágónak? (Ez főállás volt, mert a kenyérvágónak mindig volt ennivalója.) „Sehova se akarok menni, haza akarok menni!” - mondtam. (Rájöttem ugyanis: akik bírják a munkát, azokat nem küldik haza, csak azokat, akik legyöngültek és nincs remény, hogy följavuljanak. „Megértelek” - mondta az orvos. „Jól van, de majd én mondom meg, meddig lehet elmenni” - tette hozzá. (Tudatosan le akartam gyöngíteni magam, hogy úgy hazakerülhessek.) Volt néhányszor komissió. Ezt orosz tisztiorvosok végezték. Csodálkoztak rajta, hogy én nem javulok. A német orvos mindig kimagyarázta valahogy az állapotom okát. Aztán betettek a hazafelé induló transzportba. ’47 júniusában jöttünk el a lágerből, a vasútállomáson megvizsgáltak bennünket, megkaptuk a dokumentumokat, megnézték, van-e nálunk valamilyen titkos irat; aztán be a vagonba. Paksi nem jött velem. Előtte már jöttek haza, azokkal Debrecenben találkoztam. Csapnál nagy gyűjtőtábor volt. Amikor átjöttünk a határállomáson, kint a puszta pályán megállt a vonat. Igazoltattak mindenkit: az anyja nevét, az apja nevét kérdezték, a töltés oldalában ellenőrizték a létszámot azért, hogy orosz nem szökik-e át. Ezután beszálltunk, a záhonyi lágerbe katonai fegyelem alatt, farkaskutyákkal, német katonazenekarral kísértek be bennünket. (Az SS-katonákat kétszeres, sűrű drótkerítés mögött őrizték. Olyan magas volt az a kerítés, mint a villanyoszlopok.) Tizennégy napig voltunk karanténban. Találkoztam ott paksival, Kern Józsefnek hívják, a Vörösmarty utcában lakik. Vele üzentem haza. Egy másik társamtól én hoztam üzenetet, amikor jöhettem. „Matyi, mondd meg a feleségemnek, itt vagyok vizsgálat alatt.” (Mert egy aknaszilánk a hóna alá vágódott és azt hitték az oroszok, hogy az SS-tetoválást akarta eltüntetni.) Záhonyban, amikor elengedtek bennünket, egy orosz tiszt, tolmács által beszédet mondott: „Ti most elmentek haza családotokhoz, boldogan fogtok élni a demokratikus, felszabadított Magyarországon.” Azt gondoltam magamban: ha ez az ember egész életében hazudott is, csak most ne hazudjon. Sajnos, nem így lett. Sorsom ebben a demokratikusnak mondott országban nem alakult jól. Amikor hazakerültem, szüléimét már üldözték. Azt mondták azért, mert apám cselédet is tartott annak idején: „Miért nem ő munkálja a földet, miért nem adja ki feléből?” Hiába mondta az apám: cukorbeteg vagyok, le akarják venni a lábamat, hogy munkálhatnám így a földet? (Apám azt tanácsolta a feleségemnek, amikor elmentem a frontra: adj el mindent, add ki a földet bérbe, törődj a gyerekekkel, építsd föl a házat. Úgy is lett. Mire ideértek az oroszok, készen volt ez a ház. Ami megmaradt, mindent elvittek. Apám a présházba rakatta el a kocsit, a gazdasági felszereléseket. Az oroszok azt is föltörték, de a fölszerelést nem ők, hanem az itteni oroszok hordták szét. Másom nem maradt, mint a sógorom pincéjében négy hektó borom, azt eladtam. (Volt Pesten egy öreg, akinek borkimérése volt. „Fiam, tetőled megveszem a bort a legmagasabb áron.”) Azon vettem két borjút, megnőttek, azokkal kezdtem szántani megint. Amikor megjöttem, apám kiadta a jussunkat 19 holdon gazdálkodtam. Utána jött a beszolgáltatás, a békekölcsönjegyzés. Behivatott egyszer a tanácselnökaszszony, egy katonatiszttel akartak rávenni a jegyzésre engem is, akárcsak több jobbmódú embert. Nem engedtek haza bennünket, ott voltunk bezárva két éjszaka. Mint a gettóban. Kihallgattak bennünket, ha valaki nem jegyzett, vissza a tanácsterembe. Ott gondolkodtam, gondolkodtam a dolgon és, amikor legközelebb hivatott, azt mondta: „Na meggondolta?” „Meg” - mondtam. „Annyi békekölcsönt jegyzek, hogy annyit senki sejegyez.” „No?! Ilyen jól meggondolta?” „Ilyen jól.” Öt évig voltam hadifogságban, ott dolgoztam és nem kaptam semmi fizetést. Hajtsák be az oroszokon.” „A büdös erre meg arra...” - kikelt magából. „Majd lesz magára gondom!” Lett is neki. Mindig küldtek ide rendőröket keresni a hibát. Nem volt tele a hordó vízzel (nemrég csépeltünk akkor), meg kifolyt a trágyalé az utcára. (Feketekávé nem folyhat ki a parasztházból nem igaz?) Mondom a rendőrnek: „Nézze el, ne jelentsen föl. Legyen tekintettel legalább a gyerekekre.” „Jól van, elnézem” - mondta. Megnyugodtam, amikor elment: na, ez egy becsületes ember. Mégis följelentett. Nemsokára megkaptam a hivatalos papírt: tűzrendészeti kihágás, meg nem tudom micsoda miatt megbüntettek ötezer forintra. Nagy pénz volt az akkor! Nagyon nagy. Honnét volna énnekem ötezer forintom? Az öcsém ügyvéd volt. Mondom neki: megföllebbezzük. Úgy is lett. Megföllebbeztük Szekszárdra. Jött a végzés: fölemelték a büntetést tízezer forintra. Azt írták: föllebbezésnek a helye a Legfelsőbb Bíróságon van. Mondtam az öcsémnek: megföllebbezzük! Erre a Legfölsőbb Bíróság leszállította a büntetést ötszáz forintra vagy tíznapi elzárásra. (A fellebbezésbe bele volt írva öt év hadifogság, a gyerekek...) Ismerősöm volt az akkori bírónőnek a férje, együtt jártam vele iskolába. Azt mondja nekem: „Matyi! Csak nem töltőd le?” Mondom: „De. Mert most nincs olyan világ, hogy én ötven forintot tudnék keresni egy nap.” A feleségem sírt, a rokonok össze akarták adni a pénzt: „Csak nem teszed ezt meg?!” „Nem az én szégyenem” - feleltem. „Nem tettem én semmi vétket.” Kijön a rendőr egyszer hozzám, egy februári napon, söprűnek való cirkot tisztítottam éppen az istállóban. Azt mondja: „Vájer bácsi, magáért jöttem.” „Énértem?” „Le kell ülni azt a...tíz napot De én nem kísérem magát végig az utcán, majd maga bejön egyedül.” „Jól van. Menjen csak vissza, mindjárt megyek én is.” Megvolt még a rossz hadifogoly-kabátom, amiben megjöttem. Azt ráterítettem a vállaltira és bementem a rendőrségre. Odaálltam eléjük: „Megjöttem.” „Hát tényleg le akarja ülni?” „Le! Le akarom.” „Hát jól van. Nem lesz olyan szigorú, lesz egy külön zárkája, behozhatják a gyerekek a reggelit, az ebédet.” Később megkérdezi a rendőr: „Ért a borhoz?” „Értek.” „Le kellene fejteni a bort.” (A rendőrségnek volt akkor saját kantinja.) „Lefejtem.” (Lefejtettem nekik a bort) „Menjen haza. Majd estére bejön.” Meglátott egyszer a beszolgáltatási hivatal embere, Sz. Ott ácsorogtam a rendőrség udvarán. Azt kérdezte suttogva: „Csak nem a beszolgáltatás miatt vagy itt?” (A beszolgáltatás miatt is be akartak zárni, de én mindent beadtam. Megvolt adva nekik, hogy hány embert kell följelenteni a beszolgáltatás elmaradása miatt. Azt mondtam a feleségemnek: „Börtöntöltelék nem akarok lenni, inkább éhezünk, de mindent beadunk.”) Még fát is vágtam a rendőröknek. Volt bent velem egy madocsai ember, őt azért zárták be, mert a rögtönzött repülőtéren körösztülhajtott a kocsijával. Azt mondta: „Bolond maga, hogy ennyit dolgozik? Nem dolgozik otthon eleget, még ezeknek is?” Letöltöttem az időt. (Folytatjuk) Lejegyezte: GUTÁI ISTVÁN
