Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)
1991-11-06 / 19. szám
PAKSI HÍRNÖK 8 1991. november 6. PÁKOLITZ ISTVÁN Harangszó Friss hangú, fürge invitálást pörgetett a harangköpeny peremébe vésett körbefutó mondat: Voco vos, orate, venite! Nagyharangunk rendeltetését méltóságos, telt ritmusban skandálható, erőteljesen hömpölygő másik fölirat hirdette: Vivos voco, mortuos, plango, fulgara frango. Mindig ugyanaz, mégis más volt a zengőbongó hang, ha szentmisére, vecsernyére hívott, ha a föltámadási allelúját zúgta, ha temetésre szólt, ha szétkergette a viharfelhőket, vagy ha a tűzvészkor félelmetes kongással riasztott. A harangozó érzése-hangulata is belévegyült a harangzúgásba, amikor az élőket imára szólította az öregharang, mikor a halottakat elsiratta és megtörte a villámokat. Bárhol hallok harangszót, mindig azt az egyetlen harangot vélem zengeni, mit jó édesapám kerek negyven esztendőn át naponta hajnalban, délben, este megkondított. 16. számunkban közöltük Pákolitz István Harangszó című versét, ám ekkor a technika sajnálatos tréfát űzött velünk: a versből teljesen esetlegesen, véletlenszerűen betűk, szavak maradtak ki, értelemetlenné téve a költő gondolatait. Ezúton kér elnézést a szerkesztőség, a lap készítője Pákolitz Istvántól és lapunk olvasóitól, s közöljük immár teljességében a verset. LÁSZLÓ-KOVÁCS GYULA senki sem kísérhet el mert magam vagyok a mindenség addigra megírom már azt a verset is életem fáradt Hold kútban fürdő arca életem ágak között motozó szél cigarettaparázsban ellobbanó tekintet vándorló ég -addigra megírom már azt a verset is mely ízekre szed s bújkál bennem mint apám torkában a káromkodás s a félelem amikor egyedül vagyok és csak nálam felejtett illatod emlékeztet arra hogy itt voltál s a levélpapírra rótt hömpölygő sorok kezedben elcsendesül az alkonyat s a Nap sikoltva lezuhan s az óceánból csillagok szállnak föl arcodra békét arcodra éjjeli madarak szárnysuhogását szelídítik s kezed elmerül a párnák ráncaiban elmerül ujjaid mozdulása szózat szózat értem s a bordáim ketrecében hánykolódó szívemért mely véremet pumpálja s mint folyam a végeláthatatlan partokat mint koporsóm födelét a rög: ereimet bombázza hajad üzenet hegyek felől érkező szél hófúvás elől menekülő pacsirta éneke s az én hajam sárgulása amint rámzárja fiam a kezével ácsolt deszkát s z e r e t k s végre végre z h e t e k m a j d a f ö d d e 1 s fény és árnyék hintázik szemgolyómon a mindenségen! s addigra megírhatom már azt a verset is kőbe véshetem hitemet mely koponyám falát döngeti és dobhatom magamat verembe nagyanyám hangjától távol s hangodtól messze csillagvillanásnyi időbe hol verseim mint kócos fák ágairól a levelek hullnak peregnek lábaid elé s csak a levélpapíron felejtett illatom emlékeztet arra hogy itt voltam s a hömpölygő sorok önmagad tükörképe