Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)
1991-08-28 / 14. szám
PAKSI HÍRNÖK 8 1991. augusztus 28. ACSÁDI ROZÁLIA Félhomályban Esteledett. Hosszúra nyúlt árnyékok feszültek át a kerten, a szél néha-néha megborzongatta a uörösödő leveleket. Az asszony átsietett az udvaron, fázósan összehúzta kardigánját, kezét beletörölte kötényébe és belépett a házba. Odabent már félhomály volt. Felkapcsolta a villanyt. A dróton lógó körte sápadt fénykort rajzolt a földre. Az asztalon kenyérdarab hentergett, mellette zsíros kés és paprikacsutka.- Itthon volt - mondta maga elé halkan, mint aki fél, hogy meghallhatja valaki.-Hazaette a fene, meg az éhség, hogy dögölne meg! Ingerülten dobta be a maradékot a kredencbe, a tányérok tetejére. A morzsát lesöpörte a tenyerével a földre. Hirtelen gondolattal beszaladt a szobába, kinyitotta a kétajtós szekrényt és a ruhák alá túrt.- A pénz - nyögött fel. - Elvitte mindet! Tanácstalanul állt egy darabig a nyitott ajtó előtt, aztán tekintete az ágyra tévedt. A szanaszét dobált ruhadarabokról eszébe jutott, hogy nem ment még át a gyerekekért az anyjához. Sietősen becsapta az utcai ajtót, a kulcsot zsebrevágta. Az utcán már égtek a villanyok. A két gyereket sírva találta, az öregaszszony mellettük ült a heverőn és hagymát pucolt. Amikor belépett a lánya, kezefejével megtörölte az orrát és felállt. A gyerekek azonnal odaszaladtak hozzá. A nagyobbik, a fiú aggódva nézett föl rá, átölelte a derekát. A kicsi hüppögve sírt, nyújtotta a karját, hogy vegyék föl.- Itt volt. Fenyegetőzött, hogy elvágja a torkodat, ha haza mersz menni - mondta felindultan az anyja. A Pityut megpofozta, szegénykém kettest hozott haza az iskolából, azért... Már nagyon vártunk - tette hozzá kicsit halkabban, aztán kitört belőle elfojtott félelme és fájdalma: - Jaj, Istenem, mi lesz velünk! Édes Jézusom! Az asszony hol az anyját nézte, hol a két gyereket, majd szelíden félretolta őket, leült a hokedlira és csak nagysokára szólalt meg.- Elvitte a szekrényből a pénzt. Pedig csütörtökön azt ígérte, hogy nem megy többet a kocsmába. Tegnap egész éjjel ivott, és még mindig nem elég neki... Én már nem bírom ezt az örökös rettegést, elegem van mindenből... Elegem van!-szakadt ki belőle a sírás. Az öregasszony a kezét tördelte, a két gyereket nézte, aztán elszántan felállt és a lányához lépett.- Add ide a kulcsot, majd én áthozom a holmitokat! Itt maradtok éjszakára. Tedd oda a vacsorát addig, hamar megjárom. Az asszony szó nélkül látott munkához, már nem sírt. Öntudatlan mozdulatokkal nyúlt az edényekhez, gondolatai teljesen máshol jártak. Egyre jobban erősödött a dühe, tompa félelme egészen elmúlott. Felgyülemlő haragjában mind többször állapodott meg egy mondatnál, azt ismételgette, míg végül hangosan kimondta:- Véget vetek ennek az egésznek. A gyerekek tágra nyílt szemmel néztek rá, majd látva, hogy anyjuk nyugodtan végzi tovább a dolgát, csendesen játszani kezdtek. A kimondott gondolat tovább érlelődött benne, elszántsággá erősödött, ugyanakkor valami csendes nyugalmat érzett magában; a megnyugvás jótékony békességét. Már tudta, mit kell csinálni. Szárazra törölte a viaszosvásznat, az asztalfiókból kivette a spirálfüzetet, kitépett egy lapot és lassan, megfontoltan írni kezdett: Kedves Tanító néni! Ne haragudjon, hogy a Ptyukának nincs kész a leckéje és nincsenek rendben a könyvei. Az éjszakát megint máshol töltöttük, az uram miatt. De most betellett a pohár, véget vetek az egésznek. Holnap bemegy a tanácshoz, megmondom, hogy intézkedjenek. Lehet, hogy álmos lesz a gyerek, mert tegnap sem aludtunk rendesen. Átolvasta a levelet, aztán elégedetten aláírta. Gondolatai lecsendesedtek, megkönnyebbülést és fáradtságot érzett, mint annyiszor már, amikor valamilyen nehéz ügyet sikerült elintéznie, egyedül, segítség nélkül. Az ajtóhoz ment, kinézett a csillagtalan éjszakába, mozdulatlanul, egykedvű nyugalommal várta az anyját.
