Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)
1991-03-13 / 2. szám
PAKSI HÍRNÖK 2 1991 .március 13. Szerkesztői levél A lap nem szűnt meg: élni akar. Élni akar, hiszen egy formálódó korszak hívta létre, amelyben a helyét kereső ember identitás-tudata évekre száműzve volt a szellemi életből. Ilyenkor egy folyóirat indítása szolgálat; megfelelő alázatot feltételez, s hitet a szóban. Persze önmagában a hit és az alázat kevés a lapindításhoz, mégis egy orgánumot elsősorban az tart fönn, hogy befogadható-e vagy sem. Nem esztétikai értelemben, hanem egyszerűen, az olvasó megtalálja-e a számára fontos ismereteket. Nyilván ez értelmezés kérdése is. Azonban engedjük meg ennek az értelmezésnek a sokszínűségét. Ezzel már azt is elárultam, hogy egy kéthetente megjelenő városi lapnak milyennek kell lennie. Mindenképpen helyhezkötöttnek, ugyanakkor kitekintőnek is; abban a vonatkozásban, amit az egyre szélesedő horizont magába foglal: a lehetőséget és a vallott vidékiséget, amelyet illett sokáig megtagadni. Igaz, ehhez a magatartáshoz egy mérhetetlenül dölyfös főváros-centrikusság is hozzájárult; olyannyira, hogy konzerválta a megalázottságot. Ám hála az Istennek, a XX. sz. vége felé oldódtak a kötések, s most, a kilencvenes évek elején csak rajtunk fog múlni, mennyire is tudjuk megteremteni létünket polgári, vagy értelmiségi szinten. Nos, hogy ennek a létnek egyik feltétele a sajtó, az természetes, mert ugyan mi más is vállalhatná föl a szellem végtelen áramlását, ha nem a sajtó? Vajon mi biztosítaná az információ cseréjét, ha nem a hitelt érdemlő szó? És mi gyönyörködtetne, ha nem a sorok között lüktető harmónia? írásom elején úgy kezdtem: a lap élni akar, s most úgy folytatom remélhetően élni is fog. A szó legnemesebb értelmében gondoltam, hogy az 1989. őszén alapított folyóirat tükrözze a folytonosságot és a folyamatosságot. A feladat világos: tendenciájában egy publikus újságot szerkeszteni. Meghatározni arculatát, amely tükrözi a hagyományokat, ugyanakkor befogadja az "okos és izmos" gondolatokat; szintetizálja a múltat a jövővel. Mit értek hagyományokon? Elsősorban azt, amivel Paks város rendelkezett: az írott szó megjelenítésével. Belső igény és a kor parancsa idézte meg a Mozaikot, s az a robbanó feszültség, amely ott bujkált az emberek lelkében. A lap megszűnt! A múlt hatalmasai rosszindulatot véltek fölfedezni benne, vagy csak egyszerűen nem tudta elviselni nagyravágyásuk, páva-pompájuk? Nyilván e folyamat nem pusztán paksi jelenség, hiszen a koncepció oszágos szinten is zajlott. S azt is tudom, hogy a Mozaik című lap betiltása legalább annyira jelenség értékű, mint a hatalmas botrányt kavaró Tisza táj-ügy. A feladat tehát adott: tovább vinni a gondolatot, s valamiféle belső tartalommal megtölteni a formát, mégpedig olymódon, hogy az a folyóirat előnyére váljon. Az újság rangját az aktualitáson túl, az objektív és a tárgyilagos, hitelt érdemlő hírek, tudósítások, információk adják. Világos, hogy a műfaj sajátos keretei nem teszik lehetővé a gondolatok elkalandozását. Mert abban a pillanatban megkérdőjelezhető az írás komolysága. Viszont az is vitathatatlan, hogy vannak esetek, amikor fontos a hajlékonyság; hiszen pontosan a szubjektum emeli a riportot, az interjút, a publicisztikát az átlag fölé. S ez cseppet sem érzelgősség. Ugyanis arról van szó, hogy e kettősség ötvözi eggyé, elfogadhatóvá az orgánumot. S ebben az esetben nincs különbség megyei- és városi lap között. Legfeljebb az míg egy nagyobb példányszámban megjelenő, és nagyobb földrajzi területet átfogó újság megengedhet magának bizonyos dolgokat, addig egy városi folyóirat kénytelen sokkal szigorúbb, illetve árnyaltabb elveket követni a szerkesztésben. Paksnak szüksége van a Hírnökre, mégpedig azért, mert jelen életében a tájékoztatás egyik nélkülözhetetlen elemévé vállhat. Tájékozódni és tájékoztatni: ez lenne a dologi része. Vállalni: ez pedig a felelősségi, hiszen közelmúltunk bővelkedik a hamis vállalásokból, a hamisan csengő kollektív vállalásokból. Ami ugye nem azt jelenti, hogy nincsenek esetek, amikor igenis követendő az egységes állásfoglalás. De van egy pont, ahol az egyén cselekszi az igazatmondást. A szerkesztő
