Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)
1991-07-31 / 12. szám
1991. július 31. 3 PAKSI HÍRNÖK Emlékezni és emlékeztetni Gyönyörű a szibériai erdő II. Kakstetter Ferenc visszaemlékezése Szibériában minden átmenet nélkül beköszönt a tél. Augusztus végén azt mondja a priomcsik-nő (aki a kitermelt fát átvette): Za útra ócseny hólodna. (Holnap nagyon hideg lesz.) Mondtuk egymásnak: Bolond ez a nő, hiszen jó idő van! Nemsokára kiderült, nagyon jól ismerte az ottani időjárást, mert szibériai születésű volt. Hideg szél kezdett fújni, reggelre mínusz 15 fok lett és esett a hó. Aznap nem mentünk ki munkára. Fölszereltek bennünket téli holmival: kiosztották a válenkíj csizmákat - ezek kitűnő anyagból, szőrből voltak összetömörítve, akármilyen hideg volt, ezekben nem fázott a lábunk. Ennek ellenére nagyon kellett vigyázni, ha leültünk a tűz mellé, nehogy a csizma átnedvesedjen. Úgy ültünk, hogy a hátunkat melegítse a tűz, így a hó nem olvadt bele a csizmába. Aki nagyon vigyázott, nem fagyott le a lába. Sok olyan hadifogoly volt, aki este nem vitte a csizmáját a szárítóba. Ha másnap valaki vizesen vette föl, menthetetlenül lefagyott a lába. Velük az oroszok még kegyetlenebbek lettek. Azt mondták: Szabotálod a munkát, azért fagyasztottad le a lábad! A nyomoréknak ugyanúgy kellett dolgozni, mint a többieknek. A 88-as táborban egy évet kínlódtunk át. Az utolsó évet újra Növi Lajlán töltöttük. Ott már nem volt olyan nehéz az életünk, mint addig, mert a papírgyárba jártunk dolgozni, együtt a civilekkel. Ők is ugyanolyan gyengék, rosszul tápláltak és elkeseredettek voltak, mint mi. Az idősebbek próbáltak vigasztalni bennünket, azokban mutatkozott valami szánalom. A fiatalabbak, a Sztalin-fiúk nagyon kegyetlenek voltak velünk. Ők is sokszor elmondták: Ti nem mentek haza soha, itt fogtok megdögleni! Rettentő lelki teherként jelentkezett a honvágy. Különösen a családos embereknél volt ez veszélyes. Sokan megőrültek, öngyilkosságot követtek el, mert nem bírták el ezt a nagy nyomást a telkükön, a sóvárgást szeretteik iránt. Én vallásos ember vagyok és nagyon szerettem a szüléimét, különösen édesanyámat Mindig azt álmodtam, hogy hazaérek és édesanyám szerető karjai közé menekülök a sok megpróbáltatás után. Egyszer mondogatják a táborban, hogy rövidesen hazamegyünk. Nem hittük el, csak akkor, amikor a foglyokat kivezényelték az állomásra és láttuk, hogy a harminchárom vagonba beszerelték a fekvőhelyeket. ’48. június 23- án értünk Debrecenbe. Nem volt semmilyen ünnepélyes fogadtatás, csak az orvosok, nővérek mondtak pár jó szót Jó kosztat kaptunk, de nemsokára nagy lelki megrázkódtatás ért bennünket: tízünket berendeltek egy szobába, 18 év körüli kölykök körbeálltak és azonnal letegeztek bennünket: Büdös, rohadt disznók! - ordították a szemünkbe. - Miért mentetek el katonának? Miért harcoltatok az oroszok ellen?! - Ez rettenetes érzés volt Akkor még nem tudtuk, hova kerültünk valójában. Hogy mi van Magyarországon. Debrecenből Pestre, a Nyugati pályaudvarra vitt bennünket a vonat. A pályaudvar tele volt feleségekkel, anyákkal: fényképekkel a kezükben kérdezősködtek, tudunk-e valami biztosat a férjükről, fiúkról. A Nyugatiból villamoson mentem egyik rokonomhoz Budára. Ócska gimnasztorkában, gumitalpú vászonbakancsban. A pesti utazóközönség elhúzódott tőlem, semmi részvét nem mutatkozott az arcukon. Végül hazakerültem. Egy forró nyári napon érkeztem a paksi állomásra. Hazáig nem találkoztam senkivel, szinte kihalt volt a város. Az utcánk végén (a Hidegvölgy utcában laktunk) állt Bán Zsuzsi néni, megismert: - Drága fiam, csakhogy megjöttél! Édesanyád nagyon vár. (Teljesen váratlanul érkeztem, nem tudtam értesítést küldeni.) A saroktól körülbelül száz méterre laktunk. Ezt az utat már futva tettem meg, mert láttam, hogy a kapuban ott áll édesanyám. Amikor odaértem hozzá, szólni nem tudtam, csak sírva egymás nyakába borultunk. Később édesanyám szólalt meg: - Nemhiába imádkoztam a Mindenhatóhoz. Hazasegített. Nagy volt az öröm. Másnap mondja édesanyám:- Drága fiam, be kell menned a községházára, az igazolóbizottság elé. Elkeseredtem. Ennyi évet töltök hadifogságban és még egy ilyen tortúra. Elmentem azért. Az igazolóbizottságban volt Hertrich Szepi bácsi (nagyon jól ismert), a Török jegyző (ő is jól ismert). Azt mondja a Szepi bácsi:- Ferikém, mi bűnöd van neked azon kívül, hogy a fronton és hadifogságban voltál? Nincs neked semmi bűnöd. - Nagyon jóakarata ember volt.. így meg is volt az igazoltatás. Boldogan mondtam otthon édesanyámnak: nem is volt ez olyan nehéz. Akkor nagyon keserves volt az élet Magyarországon. Valamikor vitéz Kiss Kálmán cégénél szabadultam, mint kereskedő. Abban a szakmában a háború után nem lehetett elhelyezkedni. Napszámba jártam, elvállaltam mindent amit csak lehetett, mert élni kellett. Végül elhelyezkedhettem a paksi Füszért-nél. Akkor még csak egy cukorraktára volt itt. Később megkaptak Kiss Kálmán nagybani osztályát, ott kezdtük berendezni a vállalatot (Tőle mindent elvettek, aztán cipőpertlit árult Pesten.) Nagyon szerettem, mert jó kereskedő volt Kölcsönösen becsültük egymást Az államosítás után voltak nehéz napjai: ezekben a nehéz időkben mi, régi tanulói (Sipos Jóska, Imre Anti) segítettük. A temetésén a tanulóinak jó része ott volt együtt gyászoltak a családdal. A környéket jól ismertem: amikor megalakítottak a Füszért-et mindjárt megindítottak a járásban a nagykereskedelmet Amikor lejöttek a belkereskedelmi minisztériumból, csak néztek, hogy mi már ellátjuk az egész környéket. Fuvarosokat fogadtam és Németkérre, Cecére, Dunaszentgyörgyre, Faddra, Gerjenbe szállítottuk az árut. A Füszért-nél megbecsültek. Később a megyei Füszért-nél az áruforgalom vezetője lettem. Nem lehetett a hadifogságról beszélni. Nagyon szűkszavúan nyilatkoztam erről önéletrajzaimban én is, mert tudtam, hogy erről nem lehet beszélni. Még a családban se nagyon beszéltem. Édesanyámon és feleségemen kívül (akivel ’49 tavaszán ismerkedtem meg, tervkölcsönjegyzésre mentünk mind a ketten) másnak ezeket a borzalmakat nem meséltem el. Ez nagy lelki teherként jelentkezik nálunk, volt hadifoglyoknál. Már az igazolóbizottságnál így figyelmeztettek: Lehetőleg tartsuk a szánkat Nagyon sok ember kinevetett bennünket:- Miért voltál olyan marha, miért mentél el? Miért ment el az ember? Mert szerette a hazáját. Lejegyezte: GUTÁI ISTVÁN
