Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)

1991-07-17 / 11. szám

1991. július 17. 9 PAKSI HÍRNÖK szépen sikeredett az idén a szövetkezet meleg­házi kertészete. Kiss Péter hallgatta, aztán valami eszébe ju­tott Előbb el akarta hessenteni a gondolatot de az, akár egy megkergült darázs dongott az agyában és nem hagyta nyugodni.- Vince öcsém - szakadt ki belőle vigyél minket innen haza! Nem köszönömre gondo­lom, meghálálnám, elhiheted.- Haza? Hová? A pusztára? Hiszen ott már semmi sincs Péter bácsi. Ha jól hallottam, még az utolsó téglát is behozta a fia.- Az, be. De mire? Pocsékba. Aztán elsorolta Takács Vincének a megígért szoba-konyhát amiből semmi sem lett, helyette csak egy kamra van két heverővei.- Arra gondoltam - mondta hogy vissza­mennék és a megmaradt anyagból építkeznék én magam, meg biztosan akadna ott segítség. Megfizetném neked, ha visszafuvaroznád az anyagot. Tehetnéd valamelyik délelőtt, akkor senki sincs otthon.- Lehetetlen, Péter bácsi - ingatta a fejét Ta­kács Vince -, még ha akarnám is, a teherautó­val nem én rendelkezem, az a szövetkezeté. Meg aztán, hol akar építkezni? A föld már a gaz­daságé, tudja ezt maga jól. T egyen le erről az ábrándról, majd csak lesz valahogy.- Ábránd? - sértődött meg az öregember. - Nektek már minden csak ábránd? Te könnyen beszélsz. Megvan a házad. De nekem mi van meg? Semmi. Ahogy sorjáztak egymás után a napok, úgy vált mind komorabbá Kiss Péter, és már csak egy árva gondolat foglalkoztatta: haza innen, amíg lehet, amíg nem késő. Mert nem lehet úgy kiballagni ebből az árnyékvilágból, hogy még egy kanalat se tudjon magáénak, és egész eddi­gi élete csak gaztól virító romhalmaz maradjon a fia udvarán. Egyszer aztán elpanaszolta mindezt Csörge Pálnak. A vasutas megszánta az öreget és el­mondta, hogy az unokaöccse aTüzépnél dol­gozik gépkocsivezetőként- Ha akadna erre a célra ötszáz forintja - mondta -, akkor talán el lehetne rendezni a dol­got- Még. több is, ha kell - felelte Kiss Péter csak egyszer hazakerüljek innen. E nyhe márciusi délelőtt volt, tavaszi illatokkal a levegőben, amikor a vasutas unokaöccse be­fordult az udvarra a teherautóval. H ozott magá­val egy embert segítségnek, aztán Csörge Pállal és Kiss Péterrel együtt felpakolták az anyagot Még a törött palákat, cserepeket is, majd csak jók lesznek valamire. Amikor végeztek, az öregember beszólt az asszonynak.- Irénkém, hazamegyünk. Húsz kilométerre volt a falu, onnan meg kettő­re a tanya helye, hamar odaértek Lerakták a ter­het, majd az emberek elbúcsúztak az öregektől.- Hát., sok szerencsét- mondta Csörge Pál, és Kiss Péter bólintott, hogy bizony az rájuk fér­ne. Aztán, hogy egyedül maradtak, körbejárta a tanya helyét mint a jó gazda, aki újra szemügy­re vesz mindent Elhullott deszkadarabokat, ácskapcsokat, szögeket szedegetett össze és gondosan egy helyre rakta valamennyit-Gyere, lelkem ebédelni - szólt oda az öregasz­­szony és a régi, foszlott fedeles kosárból szalon­nát kenyeret ecetes paprikát szedett elő. Üdítő is került utána, meggylé, az ura ezt szerette.- Jó itt - mondta ebéd után Kiss Péter. A pi­pával bíbelődött, rágyújtott- A városban nem éreztem a tavaszt- mond­ta az öregasszony -, most érzem. S imogat a le­vegő is.- Meglásd - mondta Kiss Péter -, felépítem én újra a tanyát Egy szoba, konyha. Kettőnk­nek elég lesz.- Elég hát Minek kéne már nagyobb?- Holnap reggel bemegyek a gazdasághoz, aztán beszélek velük. Megkérem őket hogy ar­ra a kis időre, ami nekünk még hátra van... Hi­szen emberek vannak ott is.- Azok - bólintott az öregasszony -, embe­rek vannak ott is. Ültek. A puszta sárgásbarna pergamenjére írt két fekete pont, se közel, se távol egy tanya, csak szétszórtan fák. És akár az elrongyolódott berliner kendő sötét foszlányai, ha kiterítik a szélben, ringtak, lebegtek felettük a varjak. Aztán a távolban autó tűnt fel, egyre gyorsab­ban közeledett Az öregek nézték, és amikor úgy kétszáz méterre lehetett már, azt kérdezte az öregasszony:- Nem a Gábor kocsija az? Kiss Péter ernyőt formált a tenyeréből, job­ban szemügyre vette.- Bizony az olyan - mondta -, az övé lesz az.- Most aztán mi lesz? Kiss Péter nem felelt. Csak átölelte az öregasz­­szonyt, mintha védeni akarná. KASZÁS ZOLTÁN Program Valahol ott, a nyit vízen, ott kéne megtenni az elsőnek előtti lépést Valahol ott, a templomnál, ott kéne rohanni újra azt a dühöngő lépést Valahol ott, az éji Kertben, ott kéne tudni csókra váró öngyilkos lépést Valahol ott, a dombtetőn, ott kéne továbblépni az utolsó utáni lépést Valahogy ott, valahogy akkor, valahogy úgy... Mert ujjad begyén át éltedet éltemül adtad, s rongyaim árnyékán szememnek tüzét kutattad. Fekete álmaim, Uram, semmivé foszlattad, cserébe keserű poharad kezembe adtad, valahogy ott, valahogy akkor, valahogy úgy... Mégis általad lennék fűszál, hogy hozzám hajoljanak, S általad mezőnyi tenyér, hogy rámtapossanak, És még őz-szem, hogy valakik, hogy Ok ártatlanodhassanak, Hozzá föld, hogy csillagok hantommá hullhassanak, valahogy ott, valahogy akkor, valahogy úgy... S a lépés mozdulata közben Általad lenni, tudván, hogy fény-hangyák hátán tovább kell menni. Tekintettel mindent Lázár-magam selymét s Holt-tenger cseppjét ölelni, S tudni, hogy amit kelt meg kell tenni, valahogy ott, valahogy akkor, valahogy úgy... Valahol ott, a dombtetőn, ott kéne megtenni az utolsó utáni lépést Meglelni sorsomat sorsodat mert nézd: sorsod néked is a vfzcseppben széttörő szivárványé, ahogy permete hajadra hűlt S glóriaként emeli létedet arasszal a föld fölé Valahogy ott, valahogy akkor, valahogy úgy... FÖLDESI JÁNOS Nyárfa Nem hajlik az ága. csak levele integet én se hajoltam azok előtt kiket a nép megvetett. Örök rezgőnyárfa visz. visz vissza az elfutott nyárba. Mert én is barázdába forgattam örömöm, bánatom: úrivilág táncolt szívemea hátamon. Sok szánalmas este keservem így leste, míg sokat sírva borultam le az áldott csöndre, mit tehettem mást átkot szórtam az urakra, átkot az alvó magyar rögre. Madocsa. 1985. november 9.

Next

/
Oldalképek
Tartalom