Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)

1991-07-03 / 10. szám

Paksi Hírnök

KÖZÉLETI FOLYÓIRAT

1991. július 3. ÁRA: 11,20 Ft III. évf. 10. szám

STANDFOTÓK

Másodközlés: megjelent a FORRÁS 1980/9. számában.

Fájdalmaink

Az öregasszony úgy fogta magához a virágot, mint gyermekét foghatta hajdanán. Levelei, a szél mozdulására arcához verődtek. Valamiféle földbe szúrt rúdhoz támasztotta hátát. Lábai előtt, alig négyzetméternyi helyen kartondobozban palánták, virágcsemeték kapaszkodtak egymásba.

Ez volt az összes kincse és talán a cserepesvirág, amely ölétől egészen a feje búbjáig ért, makacsul, nyárfakonoksággal tartotta magát az öregasszony gyökércsomós kezében.

Amikor kifele jöttem a piacról, még ott állt Ugyanúgy fáradtan és mégis rezzenéstelen arccal. A földön a szétnyűtt doboz, s benne a föld után sóvárgó palánták Az összes kincse, melyet eladni hozott; mint az az öregember, aki a sárgára fakult táskájában összeaszott, diónyi nagyságú almát kínált megvételre, ötven forintért Körülöttük a délelőtt okádta magából az embereket, színes összevisszaságban hullámzott a járdányi tömeg, lökdösve, falhoz nyomva a másikat

És ahogy az öregasszony rámnézett, halkan beszélt hozzám, úgy éreztem, mintha tőlem várná a megnyugvást, valami olyan alázatossággal szólt, amilyent csak a gyufaárus kislányok ismertek. Valami olyan fájdalommal ingatta fejét, s nézett, amilyen fájdalom csak a Boldog Herceg szívében zokogott föl, s amit csak néha magamnak, valamilyen ócska szállodai szobában megálmodtam.

Az utca az állandóság hangulatát árasztotta, a zsinagóga is, tövében a portékájukat dicsérő emberekkel, szegény emberekkel. Talpalatnyi hely csak itt van, meg aztán a fizetni való díj is kevesebb, igaz, nem sokkal, de ahol a szükség hajnalonta a harang szavával beköszön az ablakon, ott ez is számít. Hiszen mióta világ a világ, a demokrácia mindig a legnyomorultabbakat sújtotta átokkal.

Gazemberséget tanulni, tán azt kellene! Mert nyilván könnyebb fölülről megbocsájtani, mint egyszer is madárcsontú derékkal lehajolni a rögig. És ez is állandó, akárcsak az idő, amely könyörtelen céltudatossággal ráncosra szabdalja arcunkat.

LÁSZLÓ-KOVÁCS GYULA