Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)

1991-06-19 / 9. szám

1991. június 19. 11 PAKSI HÍRNÖK Változtatás nélkül adjuk közre ezt az írást amely az 1887. évi nagy kompszerencsétlenségről szól. A szerző 1937-ben vetette papírra, „újrafogalmazása" 1987-ben történt. Közlésére kizárólag a Paksi Hírnök jogosult, ami megtiszteltetés számunkra, ugyanakkor azt szeretnénk, ha a krónikás elbeszélése széles körben ismertté válna. „Lehelet átvonuló árnyék az ember élete" - gyönyörűen megfogalmazott gondolat, amely akár példa­értékű is lehet, hiszen az emberszeretet buzgalmából fakad. S valamiképpen rekviem is, mert gyertyát gyújt szavakból, égig-lobogót azokért is, akiknek csontjaik immár az örök-áradó Dunában kavicssima­­ságúvá csiszolódtak. Lehelet, átvonuló árnyék az ember élete I. A nagy szerencsétlenség Még most is megborzad az emberi lélek, ha rá gondol arra a rettenetes katasztrófára, amely ötven évvel ez­előtt, 1887. év június 18-án történt Pakson, nincs toll, mely halványan is meg tudná festeni ezt a borzalmas sze­rencsétlenséget s azt az iszonyú páni­kot mely elfogta a paksiakat arra a ré­mítő hírre, hogy a háromszázkilenc­­venkilenc búcsússal megrakott komp elsüllyedt a Dunán. Mint az őrültek rohantak az utcán a férfiak, asszonyok és gyerekek Jajve­székelés töltötte be az egész várost Sokan tanácstalanul, kezüket tördel­ve csak álltak és sikoltoztak Százan és százan lovon, kocsin vágtattak a szerencsétlenség színhe­lyére, hol rettentő látvány tárult sze­mük elé. A Duna partján sorban, egy­más mellett hevertek eltorzult arccal, kitépett hajjal és leszaggatott ruhákkal a hullák Itt egy öregasszony összekul­csolt kézzel, mellette alig tíz éves gyen­ge virágszál, egy fiatal leányka. Odébb férfiak néhány lépéssel lejjebb ötven, hatvan halott vegyesen. És így volt ez az egész part hosszában. Mindenütt rémes, szívszaggató sírás. Szülők ke­resték gyermekeiket, gyerekek szülői­ket férjek feleségüket asszonyok fér­jüket a jegyesek párjukat A Dunából pedig még mindig halászták ki a holta­kat Sírás, zokogás, jajongó fájdalom minden felé... Es a városból idehang­­zott a harangok gyászos bugása... ré­­mületes... Elindulnak a búcsúsok Kalocsán minden évben, Jézus Szentséges Szívé-napját követő va­sárnapon lélekemelő búcsút szoktak tartani a Jézus Társaság ottani igazi gyönyörű templomában. Erre a bú­csúra messze vidékről zarándokoltak az ájtatos hívők. Különösen Pest me­gyéből Bács, Fehér és Tolna várme­gyéből jöttek a legtöbben, hogy részt vegyenek ezen a szép ájtatosságon, honnan lelkileg megerősödve tértek haza. A Jézus Társaság kiváló szóno­kainak gyönyörű szentbeszédeit lé­lekbemarkoló intelmeit tanácsait még hónapok múlva is emlegették a hívek otthon, a családjuk körében. Százan és százan járultak a szentsé­gekhez. Jézus Szentséges Szívének felajánlották magukat családjukat Eléje tárták szívüket szeretetüket mélységes bizalmukat kérték végte­len kegyelmét és segítségét minden bajukban. Hálát adtak neki a termé­szet kegyelem s dicsőség minden jóté­teményeiért, melyek Jézus isteni Szí­véből, mint minden jónak kimeríthe­tetlen forrásából, szünet nélkül ára­doznak. És mikor így lélekben meg­nyugodva, felüdülve otthonukba tér­tek, újult erővel a munkához és kedv­vel végezték azt az Isten nagyobb di­csőségére. Paksról is minden eszten­dőben számosán szoktak részt venni ezen a búcsún. Ebben az évben is ki­hirdette tehát Spiesz János apátplé­bános, a kiváló nemeslelkű, páratlan buzgalmú, igazi Jézus szerinti pap, hogy 18-án reggel hét órakor körme­net fog indulni Kalocsára. A körmene­ten több, mint négyszázan vettek részt és hangos énekszóval, buzgó imád­ság között elindultak a biskói révhez, honnan kompon szándékoztak a Du­nán átkelni és a túlsó parton tovább folytatni útjukat Kalocsára... Oh, de­hogy gondolták volna a jó hívek ekkor még, hogy sokuknak utolsó útja ez eb­ben az életben! A búcsúsok tehát mentek végzetük felé. Spiesz János apátplébános vezette őket Varga Károly, egy fiatal, buzgó­lelkű tanító és segédkántor végezte a kántori teendőket A főutcán lévő Szent Vendel kápolnánál megálltak, rövid imát mondtak, mely után az apátplébános és a tanító bérkocsira ültek és úgy mentek tovább a hívekkel a biskói rév felé. Milyen különösek a végzet útjai! Most akartak a paksi bú­csúsok első ízben átkelni a biskói rév­nél. Más években a felső, úgynevezett zádori révnél szoktak átkelni a Dunán. Ezen a napon nem lehetett a zádori révnél átkelni, mert akkor egy század huszár ment át ott Paksról Dunapataj­­ra, hol országgyűlési képviselőválasz­tás volt És a búcsúsok mentek, men­tek a halál útján, végül megérkeztek a biskói révhez minden baj nélkül, lelkes énekszóval: (Jézus Szíve: kérünk végy be minket szerelmednek kegyelmé­be). A végzetes biskói révnél Müller, a révbérlő már várta a bú­csúsokat de csak egyetlen komppal. Spiesz apátplébánosnak, a gondos lelkipásztornak, amikor végig nézett az egyetlen kompon, a gyerekeit féltő atya aggodalma fogta el jóságos szí­vét Nem akarta engedni, hogy ez a te­mérdek nép egyszerre keljen át ezen az egyetlen kompon. Kifejezte aggodalmát a révbérlő előtt is, de az fölényesen kijelentette, hogy nincs ok aggodalomra, mert nem ez a négyszáz ember, de sokkal több is elfér. Mások is megnyugtatták az apáturat és így, már ő sem ellenke­zett Egyedül a Paks és Kalocsa között naponta közlekedő postakocsis jelen­tette ki, hogy ő bizony megvárja, amíg a komp visszajön. Az apátúr végre is engedett és elsőnek ment be a halál­kompba, majd mikor a hintót is be­húzták, a nép is megindult és csupán egy-két öreg nénike és néhány gyerek maradt a parton, kik már sehogy nem fértek a kompra... Megtörténik a borzalmas katasztrófa A révészek eloldották a kompot tar­tó köteleket és harsány kiáltással el­lökték a kompot a parttól. A komp im­­bolyogva siklott rá a vízre. Még csak néhány méternyire voltak a parttól, amikor rémülten vették észre a kom­pon lévők, hogy süllyedni kezd. A víz a komp egyik végénél kezdett beömle­­ni. A búcsúsok erre kiabálva, egymást lökdösve, a komp másik végére ipar­kodtak menekülni, mire ez is a vízbe került Pár pillanat alatt a komp tele volt vízzel és most már gyorsan süly­­lyedt Azt a rémületet és borzalmat, mely elfogta erre a búcsúsok szívét, leírni még halványan sem tudom, mert amikor a szemtanúk eddig értek a szörnyű szerencsétlenség elbeszélé­sében, a visszaemlékezésre görcsös zokogásban törtek ki és csak szagga­tott szavakban tudták elmondani, amit láttak, vagy átéltek Velőtrázó si­koltás, artikulátlan ordítás, kiabálás, szívettépő jajveszékelés töltötte be a levegőt És mintha minden elem fellá­zadt volna, segítségére jött a víznek a vihar is. Óriási szél kerekedett, mely a kompot mindinkább hajtotta a parttól. Ebben a rémítő pillanatban sem vesz­tette el Spiesz apátblébános a lélekje­lenlétét Fölment a kocsi bakjára, ott letérdelt és forró imában kérte a min­denható segítségét Még várt néhány pillanatig, mikor azonban látta, hogy minden menthetetlen, újból megál­dotta szeretteit és egy ugrással beleve­tette magát a vízbe. Gyors tempóba úszott a part felé. Úszás közben látta, hogy egy lányka küzd a habokkal és minden pillanatban elmerülni készül, odaúszott és rákiáltott a leányra, hogy kapaszkodjon a reverendájába. A leányka görcsösen elkapta az apát re­verendáját és most a hőslelkű pap ne­kifeszülve úszott tovább. Sikerült is mindkettőjüknek partot érni, a leány megmenekült, de az apátplébános, a kiállott rettenetes izgalmaktól a par­ton ájultan esett össze. Ezalatt leírha­tatlan jelenetek, borzasztó tragédiák színhelye volt a Duna. Egymás után ugráltak a szerencsétlenek a vízbe. Egymást tépték, rúgták Aki úszni tu­dott, arra hatan is rákapaszkodtak és végül irtózatos közdelem között oda­vesztek Szívfacsaró látvány volt a gyermekek küzdelme a habokkal. Ke­zeikkel, lábaikkal kapálóztak, aláme­rültek a vízbe, majd újra felbukkantak és egy végső kiáltás, azután csak né­hány felszálló buborék jelezte, hogy végük!... Hogy a komp körül micsoda küz­delem ment végbe, azt elképzelni a legmerészebb fantáziával is lehetet­len. Kétségbeesés szülte erőmegfeszí­téssel kapaszkodtak a felborult komp szélébe. Százan is lógtak rajta, akik nem fértek a komphoz, azok beleka­paszkodtak a kompon függők lábába, ruhájába és húzták, rángatták egy­mást A többiek a Duna habjaiban vív­ták meg élet-halál küzdelmeiket Nem kíméltek senkit Tépték, szaggatták, harapdálták egymást a küzdők A nők haját kitépték Sőt mint a hullavizsgá­latnál megállapították még a húst is letépték egymásról. Mindenki meg akart menekülni, mindenki meg akarta menteni életét akár a mások élete árán isi... Iszonyatos és rettenetes volt az a küzdelem, mely ott folyt az életért!... (Folytatás a következő számban.) Fotó: GOSZTONYI JÁNOS

Next

/
Oldalképek
Tartalom