Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)
1991-06-19 / 9. szám
1991. június 19. 9 PAKSI HÍRNÖK ESTERHÁZY PÉTER (isa, por) Minden csillogott-villogott, csak a por nem. Az egyenruhás alakok szájából nagy, kacskaringós, sárga csövek nőttek ki, amik azután kiszélesedtek (mintegy kihajoltak önmagukból), akár a tökvirág.- Fúvós hangszer - biccentett Fancsikó. A tanácsháza előtt álltak, hevenyészett négyszögben. Ez még rokonszenves volt, főleg ahogy elmozgott a négyszög: a szabályos négyzet rombusszá ferdült, majd romboiddá, az deltoiddá omolt ennek a szimmetriája is bomlani kezdett De a kabátok és főleg a gombok undorító egyformasága: ezt nem szíveltük. Ennek ellenére Pinta azt mondta.- Szépek. Az emberek meghatározhatatlan (vagy amőbaszerű?) alakban várakoztak a téren, szemben a zenekarral.- Mjuzik - mondta apám fenyegetően, de a többiek tekintete sem ígért több megértést: a kenyérre vártak.- A rezesbanda - alázatoskodtam, mert láttam apám arcának izmait amelyeket csak olyankor lehetett, ha rostok megfeszültek és megemelték az arcbőr borostás felszínét (ami, okáttekintve, a fogsorok erőszakos egymásra feszítését jelentette), mintha titkos huzalok bolyonganának körbe a fejen; a düh furatai (más szóval). A sárga rézkanyarulatokon sokszorosan átgörgött a nap. A katonák kevélyen magukba tartották a levegőt (a pofazacskójukban, akárcsak a hörcsögök), aztán, kissé elvörösödve, átfújták a hangszereken.- Én megértem őket - mondta Fancsikó halkan.- Hogy oda ne rohanjak - mondta Pinta megvetően, és tüstént felhajtott (honnét, honnét nem) egy vézna, de a célnak persze megfelelő citromot, és a zenekar szeme láttára tüntető szopogatásba kezdett. Egy rövid ideig nem történt semmi, majd, mintha karmester intett volna, egyszerre szürcsölni kezdték a trombitákat Folyt a nyál: a fúvókák s az ajkak közt nehéz, formátlan cseppek nőttek, amelyek kisvártatva elváltak a fém és a hús közös vonalától, s estek - szinte mindenütt - a jobb cipő orrára, ahol okádnivaló tócsává szerveződtek. Pinta bensőséges, segítőkész pofával hajolt egy trombita felé.- Kisasszony, parancsol egy kis mandolát? - Fura szünet után (amely egyszerre tűnt túl hosszúnak és túl rövidnek) hozzátette. - Hi-hi-hi. Most már zene sem volt. Elsomfordáltam. Ha léptem, végiggördültem a talpamon, ezáltal a lábfejem számon tartható lendülettel a földre csapódott, s az ujjaim közti résen (nem hiszem, hogy ez - a rés - szégyellendő volna), mint elegáns cigarettafüst csapódott fel a por. c katona* KANTOkNhfcK* nák ®Tendre(’801 ZALAN TIBOR rámagömlés A mozgássérültek éve OHM
