Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)
1991-05-22 / 7. szám
1991. május 22. 9 PAKSI HÍRNÖK L K.Gy.: Azt, hogy fogalom lesz Mádi Magdolna? M. M.: Nem is akarom, hogy fogalom legyen. Nem vagyok exhibicionista. Nem szeretek televíziókban szerepelni és nem akarom reklámozni sem magamat. Nekem nem az a lényege a dolognak, hogy agyonmutogatnak Számomra a táncos, a közönség, meg amit csinálok a fontos. Végül is az összes tánc Mádi Magdolna. De ugyanakkor azt nem szeretném elérni, amit az előbb elkezdtem, hogy én például Foltin Jolánt lehívom Paksra és írok neki egy óra alatt olyan számot, amit holtig imádni fog. Mert én tudom mi az, amit ő imád. És tudok ilyet írni Novák Ferire és mindenkire. Nos, ezt sem akarom valahogy, hogy azt mondják hogy írok olyan számot, ami Mádi Magdinak tetszik. A tánc a fontos és az alkotói szabadság, mert volt olyan idő, amikor egyszerűen elvették az alkotók szabadságát. Én az Andrásnak a dolgaiba csak annyit szóltam bele, hogy nem engedtem, hogy tréningruhában menjenek föl a gyerekek a gálaműsoron a színpadra. Ez volt az összes beleszólásom a táncba. Nos volt idő, amikor ez nem így működött, kineveztek gurukat önmaguk között és megmondták mi a jó és mi a rossz. Én nem óhajtok guru lenni, de soha nem engedtem meg, hogy guruk a fejemen táncoljanak. Tudod, hogy én hány újságírónak mondtam: értsétek meg, most nem kell, hogy rólunk írjatok! Utálom, hogy mindennap a Mádi Magdolnát olvasom az újságban és egyébként nem is jó. Erre nagyon jó a Rolling Stones együttes példának: ez nem műsorpolitika. Ne így ismerjenek meg az emberek, hanem ismerjék meg a munkámat. Engem ne úgy szeressenek, gyűlöljenek, tiszteljenek, hogy én azt mondom, márpedig te tiszteljél, hanem válogassák ki maguknak, hogy most megérdemli-e a tiszteletet, vagy sem. Azzal sem értek egyet, hogy minden hónapban csináljunk egy műsort, hogy a városi televízióban mindennap néptáncműsor legyen. Nem igazán tartom szerencsésnek. Viszont sokkal szerencsésebb az, ha félévente, vagy évente egyszer tele van a nézőtér. És sokkal inkább érdekel a nézőknek a véleménye. Én magam sem hiszem, hogy ez lenne a munkánk lényege. Mutassanak meg bennünket, addig, amíg betudja a néző és az olvasó fogadni a produkciót. LK.Gy .: Szó volt arról, hogy valóban magyarok vagyunk. Én úgy fogalmaztam, hogy szeretnénk kilépni ebből valamilyen értelemben, ám a néptáncnak mégis csak az a dolga, hogy megőrizze a széki emberek álmát, életét táncba szője. Ez annál is fontosabb, mert valahol föllelhető a megmaradás szeretete, a közösségteremtés gondolata. M. M.: Magyarok vagyunk és minden politikai szituációban azt mondtam, hogy aki Magyarországon, vagy azon kívül magyarként, magyar néptánccal, a magyar nép kultúráját próbálja a gyerekeknek megtanítani, vagy rajtuk keresztül a világnak megmutatni, annál nagyobb magyart én nem ismerek. Ami a kérdésed további részét illeti, biztosan láttad a műsorban, hogy kalotaszegi, mezőségí és csángó darabok is szerepeltek. Most ez több dolog. Az egyik az, hogy mindannyian tudjuk, hogy a polgárosodás, a mai Romániához tartozó Erdély, - és az akkori Romániához tartozó Erdély szelleme sokkal később ért el Magyarországra. Ezzel azt akarom mondani, hogy a hagyományok sokkal tovább éltek, és még élnek a mai napig is, mint akár a mai Magyarországon. Még a mai napig is lehet találni itt néptáncanyagot, amely csodaszép és gyönyörű. Nyilván ezt nekünk föl kell vállalni. Aki magyar, azt föl kell vállalni. Persze mindenfajta politikai megfontolás nélkül, ami nem pusztán a Magyarországon élő népekre vonatkozik. A. R: Engem a dolognak egy másik oldala érdekel. Többször hallottam tőled, hogy nem kívánok„gyerekgyárat”! Ezta kérdéskört járjukkörül! M. M.: Ezt arra értettem, hogy az elmúlt negyven évben meglehetősen a szemünk előtt nőttek ki a földből a „gyerekgyárak”. Én nemcsak a néptánc értelmében - sőt - elsősorban nem néptáncértelemben gondolom ezt. Na most, itt is elég sok gyerek dolgozik az együttesben. Ez egy nagyon kettős dolog. Az egyik az, hogy én nyitva szeretném hagyni mindenki előtt az ajtót, hogy aki ide be akar jönni, annak ne kelljen ehhez protekció, ne kelljen ezt valami mondvacsinált feltételhez kötni. Én hiszek abban, hogy nem lehet megmondani egy hatéves gyereknek, hogy mekkora tehetsége van, mert annyira sokoldalú a dolog, hogy egy félórás együttlétből ez nem derül ki. Viszont ha nyitva hagyom, az azt is jelenti, hogy bárki bejöhet. De van egy belső természetes szelektációja az ügynek és ezt Decsi Kiss János is leírta: aki mindvégig megmarad, az valóban megtartatik. Amiért nem akarok „gyerekgyárat”, az arra vonatkozik, hogy szerintem itt közelebb lehetek a gyerek személyiségéhez, mint nagyon sok más egyéb intézményben. Egyszóval ők hangszerek, melyeken mi játszunk. Élő emberek, ráadásul 10 év kellett nekik, hogy hangszerré váljanak. Nem úgy van tényleg, mint a hegedűs, hogy megfogja a hangszert, ha éppen olyan passzban van és gyakorol rajta napi 10 órát. Hanem először azt a hangszert elő kell teremteni, elő kell állítani. Én ezt a munkát majdnem többre becsülöm, mint a színpadi produkciókat. Valóban ezek az intézmények, a „gyerekgyárak” így nem működnek. Egyszerűen annyira természetellenes, hogyha én akarnék, akkor sem tudnék „gyerekgyárat” csinálni. Mert nem tudom elviselni a természetellenességet. Egyszerűen nyitott emberekkel, nyitott hangszerekkel, minden gondjukkal együtt elfogadva őket lehet csak dolgozni. Csak abban hiszek, hogy jószándékúan és nem ráerőltetve lehet közösséget teremteni. Minden értelemben jót akarok. Ehhez egyébként az is hozzátartozik, hogy úgy tudom csak elérni, hogy ne váljék „gyerekgyárrá”, ha minél több kollégát tudok magam körül. Mert egy ember nem tud 200 gyerekkel dolgozni. A. R.: Érdekes dolog lehet az együttdolgozás ezzel a sokféle gyerekkel, időben és térben is. Ismered őket, életüket, szokásaikat, egyéniségüket. El tudom képzelni, hogy amikor egy táncot elkészítesz, csak-csak benne van a táncosok egyénisége is a koreográfiában. M. M.: Azt kell kijelentenem, hogy nekik csinálom. Most a nagyokról beszélek elsősorban. Minden táncosnak egy idő után azért kezd kibontakozni a személyisége, a karaktere. Ezt nem is lehet anélkül csinálni, hogy ne ismerd a személyiségüket, hiszen együtt kell élni velük és maximálisan együtt kell dolgozni velük olyan mértékben, amilyen mértékben csak lehet. Ha elkezdek egy képet, akkor ezek a szereplők nem úgy válogatódnak, hogy a Kiss Józsi a kedvencem. Persze sokszor ez lemondással és fájdalommal jár, mert ők nyilván másként látják magukat, és szeretnének szólót táncolni. De ez bennem úgy néz ki, hogy kialakul a tánc egy szerepkörrel és ahhoz kell a karaktereket megtalálni, kiválogatni az együttesből. Akinek a személyisége olyan, hogy teljesen lírikus alkat, azzal én nem táncoltathatok el egy drámai szerepet. Egyébként sokszor találkozik a dolog, mert vannak olyan táncosok, akik több szerep eljátszására is alkalmasak. Az egyik régi profi néptáncos-elképzelés volt, hogy ő a szólótáncos és mindent ő csinál. Ez őrület, ez hazugság. Először is olyan karaktereket kell elképzeljél, amit megtalálsz az együttesben. L K. Gy.: Mennyiben lázadás Carl Orff zenéje, koreográfiája? M. M.: Carl Orff az attól érdekes dolog, mert el kell indulni Ádámtól és Évától. Ez a zene akkor ihletett meg, amikor még nem voltak táncosaim. Amikor olvasom a Carmina Buranát, ezeket a középkori diákénekeket és meghallgatom a zenét, akkor nekem két abszolút különböző téma jut az eszembe. Számomra a Carl Orff zene nem a diákénekek, hanem egy induló, egy forradalom, egy győzelem, egy csoda. A. R: Végül is a forradalom szónál kötötté! ki, te pedig lázadást mondtál. M. M.: Én valami egész mást érzek, nem a középkori diákénekeket. L K. Gy.: Ebben egyetértünk, mert ez az időszak forradalmi volt, ugyanakkor lázadó is, mert az egyház lázadónak minősítette a Carmina Buranát. M. M.: És az is volt. A. R.: Mostani értelemben is az. LK. Gy .: Valamiféle asszociációt azért érzek a műben. M. M.: Hát persze, de amikor én ebbe már beleszerettem és csinálni akartam belőle valamit, akkor az 1202-es gyerekkeresztes hadjárat emlékére írtam egy darabot. Ez önmagában is döbbenet volt. Ez teljesen más, mert ott a hadjárat és a gyerek volt a lényeg. L K. Gy.: Es Jézus? M. M.: Na most, ez már más, ami itt van; Jézus nagyon keményen benne van. Ebben a műben benne kell, hogy legyen az egész emberiség féltése, és tényleg benne van a magyar kultúra féltése, és az optimizmus. Én azt nem tudom, hogy ez mennyire domborodott ki, de az is hozzátartozik, hogy a rossz győzött. Az első variáció egyértelműen a legtaglózás volt, és végén a tömeg megtagadta. Győzött a rossz. A. R.: Mennyiben van jelen a te lázadásod? M. M.: Én nem is lázadásnak fogalmaznám, inkább azt mondanám, ebben nem lázadás van, hanem optimizmus. Ha optimista lázadás létezik, akkor lehet, hogy lázadás. L K. Gy.: A lázadás optimizmusból fakad. M. M.: De a lázadás a másikban volt inkább, akkor, amikor a tömeg lázad föl. Azért mondtam az előbb azt a másik variációt Akkor visszakérdezek: az Art of Noise zenéje milyen hatással volt rátok? L K. Gy.: Mindenképpen engem Orff zenéje fogott meg. És az a szimbólumrendszer ami a néptáncnál jelentkezett. Élesen él bennem. M. M.: Valójában ha el lehetne azt érni Pakson, hogy nem csak piros, vagy kék színeket lehetne beszerelni, ha utcafényeket tudnék venni - gondolom legalább 100 000 forint egy utcafény - és ha lenne két technikusom vagy legalábbis Siva Isten technikusaként 8 keze lenne... A. R: Ezeket a feltételeket külföldi fellépésekkor megkapod? M. M.: Rómában, Milánóban komputertervezéssel zajlik egy fesztivál. L K. Gy.: Csak látványban emelkedik, jelentkezik, vagy az emberek lelkében, a tudatában és a táncban is megjelenik ez a többlet? M. M.: Ok még nagyon gyerekek. Olyan mértékű profizmus nem várható. Én elmondtam nekik - ha erre gondoltál - ezt a táncot meg kell élni. Meg kell élniük, ha megtudják. Egyébként ez akár a közösségre visszavetítve is megéri. És még valami: ha úgy tetszik ez benne van a mindennapos munkánkban; az ember féltése, a kultúra féltése, (Folytatás a 10. oldalon.)
