Paksi Hírnök, 1990 (2. évfolyam, 1-24. szám)
1990-06-12 / 11. szám
A Dunánál __ Fáradtan ért véget ez a nap is, mint annyi előző mostanában. Megfeszült indulatok, jogos vagy jogtalan félelmek, feszültségek keserítették komorrá körülöttem a levegőt. Cél nélkül indultam pihentető sétára. Vitt a lábam kis és nagy utcákon keresztül, amíg meg nem állított egy ismerős hang: a Duna semmihez sem hasonlítható, fecsegő-csevegő, hívó szava. Régen találkoztunk, pedig egész addigi életemben mellettem volt, kísért, mint láthatatlan útitárs. Velem volt örömben, bánatban, gondban és gondtalanságban. Apró gyermekkoromban vett a hátára először, s ahogy a kajak orrában meglapulva ismerkedtünk egymással, örök időre kötődött szövetség közöttük. Ittam a vízéből - mert akkor még lehetett. Apám kemény tenyere volt a pohár és szeretete melegítette ihatóvá a kortynyi italt. Megmutatta rejtett zugait, nevenincs szigetecskéi titkait, tavirózsás tündérvilágát. Terített asztalt varázsolt elénk kikötéskor, halászlé és nyárson sült keszeg volt ilyenkor az ajándék estebéd. Cinkosan figyelte barátkozásaimat, szerelmeimet. Megértő volt és hallgatott, ha kellett. Megbocsátotta hűtlenségemet, ha nem gondoltam rá. Megtanított türelemre, a hallgatás fegyelmére és a szeretetre. Most sír a Duna. Szürke, habos, szennyes könnyeket fröccsent a kezemre. Vegyszertől, szeméttől mérgezett a vize. Vigyázzunk rá, óvjuk jobban, hogy barátunk maradhasson... L. NÉMETH ERZSÉBET Duna-parti botladozásaim Részlet egy 30 éve készült fejlesztési tervből A Helytörténeti Bizottság irattárában találtam rá Gosztonyi János oki. építő iparművész 1960-ban készült 10 éves fejlesztési tervére. Miután átlapoztam, meglepetten summáztam magamban, hogy az akkori időben tervezett dolgok szinte kivétel nélkül megvalósultak. Az egyik ilyen kivétel a csónakház és a Duna-part hasznosítása. Felkeresve az idős mestert - augusztus 16-án lesz 82 éves - azután érdeklődtem, hová tervezte ő a csónakházat? Elmondta, hogy az 1970-es évek elején a téglagyárral szembeni partszakaszt szemelték ki a csónakházak helyének. Árkosi Dezső - egyik régi kollégája - fia az erőmű-építkezésen dolgozott, és ő ajánlotta, hogy van bőven elfekvő csarnokelem panel, nem használják, jelképes összegért vegye át a tanács. Ezekből az elemekből három nagy csarnok tellett volna ki, az egyikben a halászok kaptak volna helyet, és egy kis fiókcsárdát is nyithattak volna itt. A másik csarnok az erőmű csónakháza lett volna, míg a harmadik a község csónakjait fogadta volna be. Ám addig húzták-halasztották az intézkedéseket, míg ebből sem lett semmi. A panelokból viszont felépítették a Volán-telep csarnokait. Érdemes felidézni, hogy az előzőekben említett fejlesztési tervben hogyan indokolják a Duna-part fejlesztését: „Az illetékeseknek be kell látniuk, hogy egy közvetlenül víz partján lévő község lakosságát - melynek másutt a községben egyetlen parkja és sétánya sincsen - még erőszakkal sem lehet elvágni a Dunától, és nem lehet kívánni, hogy a töltés mögött, lent a műűt szintje alatt a víztükröt nem látva sétáljon, pihenjen.” Mit tehetnék ehhez hozzá? Azt, hogy meg lehetett tenni, a lakosságot nemcsak a műútttal, hanem ráadásként a vasúttal is elzárták a Dunától.- ibrányi -Fényképezőgéppel a nyakamban elindultam a Dunajobb partján a bárkától az erőmű felé, kíváncsi voltam - bár tudtam előre - milyen a Duna partja. Megálltam az aluljárónál és elméláztam azon a műszaki megoldáson, mely az esővizet vezeti a Dunába. Flelyesebben nem vezeti, hanem az út tetején ömlik a víz, majd jó 3 métert zuhan, olyan meredek ott a fal. Egyesek szerint itt régebben nem volt ilyen meredek a part. „Gondos” kezek munkáját sikerült felfedezni, a megnőtt bokrokat-fákat kivágták és a mosásba döntötték. Tovább akartam menni, de nem tudtam, mert a vízi rendőrség vastag sorompóval zárta le a Duna partját. Lementem a víz széléig és a köveken bukdácsolva haladtam egyre lejjebb. A Csónak utca magasságában beszélgetésbe elegyedtem néhány emberrel, akik éppen a csónakból szálltak ki. Tele voltak panasszal az elhanyagolt part miatt, a köveket dobáló gyerekek miatt, akik azon túl, hogy a partvédelmi köveket a vízbe dobják, még ráadásként a kikötött csónakokat is összetörik kődobálás közben. A panaszon túl ötleteik is voltak bőven. Véleményük szerint ott, ahol álltunk - a vízi rendőrségtől a „pislogóig” - könnyen kialakítható lenne egy sétálójárda. A legjobb és leghamarabb elvégzendő munka a Duna-partra való lejövetel biztosítása lenne. Ez könnyen kialakítható a volt hajóállomás és a vízi rendőrség között. Először a Hidegvölgy felől érkező esőcsatornát kellene normális műszaki megoldással esztétikusabbá tenni. Ezt követően - ezzel párhuzamosan - a meredek betonfalat meg kellene szüntetni, lejtősen feltölteni és gépjárműlejárást biztosítani a vízig. Ezen az említett területen kellene kialakítani egy olyan partszakaszt, ahol csónakokat is le lehetne tolni a vízre, ám lépcsős kialakításra is szükség lenne. A vízi rendőrségnek sem kellene ekkora területet lefoglalni. Ezek az emberek is úgy vélekedtek, hogy a volt hajóállomás és a vízi rendőrség területén csónakházakat kellene kialakítani, a hajóforgalmat ismét be kellene indítani. A felsoroltak megvalósítására mennyi lehetőséget látnak? - kérdeztem őket. Nem sokat, és nem is bíznak a változásban, zárták lakonikusan a beszélgetést.- r -„Itt sétányt kellene kialakítani...” PAKSI HÍRNÖK 2 1990. JÚNIUS 12.
