Paksi Hírnök, 1990 (2. évfolyam, 1-24. szám)
1990-05-29 / 10. szám
Családi sarok = Szerepváltás (a férfi és a no) = A teremtés koronája, a férfi. Ha viszont ezt halljuk, gyengébb nem, mindannyian tudjuk, nem a férfitársadalomról van szó. A két nem viszonyának azonosságai, másféleségei örök témája a művészeteknek, s magának az életnek. Számtalan történet, mese alapja, a férfi-nő kapcsolata. Nagyon nehéz elmélkedni a két fél almának egymásra találásáról. Itt lép be a társadalom szerepe is. Ebben a mágneses mezőben történik a párválasztás. Hány meg hány kapcsolat, szerelem lehetőségét teszi tönkre a nem megfelelő körülmény, mielőtt az még beteljesülhetne. Érdekes gondolatsort ébreszt, hogy mennyi szellemi érték megszületésének gátja a nem ideális „melegágy”. A fejlődő társadalmak nemcsak hasznos haladást eredményezhetnek, hanem a természettől elrugaszkodott dolgokat is kitermelhetnek. A nő kivívta egyenjogú szerepét. De véleményem szerint éppen ez tette rabbá a nőt. Belelépett a természet azon folyamatába, miszerint a nő, a melegség, a családi tűzhely őrzője lenne. A cselekvés a férfi feladata, mert a tettben boldogult férfi mellett lehetne igazán boldog a feleség, a család. Továbbmenve, az ember, ha csak önmagában létezhet, csonka lény. Rossz hangulatba, agresszivitásba, romlottságba vezethet. Ugyanebbe vezethet azonban a rossz táptalajú családi élet is. Nézzük csak meg a nő szerepét ma. A legtöbb hajnalban kel, magával vonszolva méhének gyümölcsét. Leteszi a bölcsődébe, óvodába, s ezzel már le is mondott elsőrendű szerepéről. Irány a munkahely. A következő nyolc-tíz órát idegenben tölti, ahol nem mindig az egyetértés, egymás kímélése a jellemző. Idegesen, feszülten rohan a gyerekért, fejében millió gonddal. Bevásárolni, főzni, mosni, takarítani kell. A kis apróságot félreállítja. Menj a szobádba, nem érek rá, nem látod mennyi dolgom van? Ha a csöppség erősködik, szófogadatlan, nem akar a négy fal között játszani, még egy pofon is kijár a haszontalan gyereknek. Apuka is fáradt, ideges. A hétköznapok zűijeitől őt sem védi egy biztonságos burok. A nagyobb teljesítmények súlya, az elgépiesedés ellen védelmet nyújtana egy kedves szó, egy gyengéd simogatás. Anyuka nem tudja ezt a belső biztonságot adni, mint ahogyan apuka sem képes a külső biztonságot adni, mint ahogyan apuka sem képes a külső feszültségeket kivédeni, ami a „korona” feladata lenne. Az idő telik. A szülők észre sem veszik, felnőttek a gyerekeik. Sehogyan nem értik, miért csavarognak csemetéik. Hiszen mindenük megvan, csak értük dolgoztak éjt nappallá téve. Milyen hálátlanok ezek a gyerekek! Kire ütöttek? Tőlünk nem ezt látták! Sorolhatnám még az önnyugtató megnyilvánulásokat, de közben már egymásra is idegenül néznek. Az elmúlt évek rohanása hideg közönyt szült. Nem volt idő törődésre, figyelemre, simogatásra. Éppen ezért nem meglepő, hogy a gyerekek nem szívesen térnek haza a „puskaporos” hangulatú otthonokba, a rideg jéghűtőkbe. Hát igen! Csodalényeket nem gyárt a természet, hogy munkatársnak, feleségnek, háziasszonynak, anyának egyszemélyben meg tudjon valaki felelni. Lehet, hogy mégsem olyan tökéletes az egyenjogú szerep? Egyáltalán létezik? Vagy csak a látszat szerint zajlik ez a szabadnak hitt élet? Ha az erőviszonyokat nézzük, akár tetszik, akár nem, akár hiszi valaki, akár nem, a nő a gyengébb, és mai szerepe kényszerszerep. Én úgy gondolom, hogy a jövő nemzedék sorsa az egészséges felnevelésben rejlik. Nagy hiba az alapköveket, a társadalom mozgató rugóit ilyen mederben sodorva hagyni. A gyed, a gyes csak átmeneti állapot, azután marad az utca, az állami nevelde. Az az idő, amit a család ma együtt tölthet, kevés arra, hogy értékeket kovácsoljon. Ez olyan mélygyökerű kérdés, ami megoldásra vár. Tudom, hogy ma még a szükség is szerepet játszik a megszokás mellett, de holnap talán természetes lesz, ha elsősorban igaz hivatását töltheti be a nő. Kiss Szól a csengő... Tollbamondom fiataljaink gonddalt A szakmunkásképzés jelenlegi helyzete II. —' (Visszatérés a pályára) ---------Van, aki már egészen apró korában tudja, hogy mozdonyvezető lesz vagy cukrász, mert nagyon szereti a hasát. Sebész, mert szívesen megnézte, milyen belül egy béka. A Vak Bottyán Gimnázium IV. A „briliáns” osztálya 34 fős. Bábeli zűrzavarban próbáltam faggatni az érettségi előtt álló diákokat további útjukról. Bevallom, azt szerettem volna, ha akad olyan diák: aki régen eldöntötte, el tudta határozni, hogy mit szeretne csinálni. Ez az öröm elmaradt. Nagy volt az izgalom, de nekem úgy tűnt, óriási a bizonytalanság, kialakulatlanok az elképzelések. Vajon kaptak-e ezek a fiatalok elég segítséget, lehetőséget? Mivel jómagam is szülő vagyok, nem tudom elhatárolni magamat ettől a nyomasztó kérdéstől. Annál is inkább, mivel kérdéseimre, hogy miért éppen arra a főiskolára, egyetemre jelentkeztek, szinte egy diák sem tudott felelni. Helyette ilyen válaszokat kaptam: így alakult; ez volt a lehetőség; a másik sem lenne jobb. Vagy röviden: „hosszú”. Megtudtam, hogy 22-en jelentkeztek továbbtanulni, tanári pályára, egészségügybe, külkereskedelembe, közgazdasági és agrár egyetemekre. Egy diák Lengyelországba készül mérnök hallgatónak, egy az NSZK-ba nyelvet tanulni. Lesznek, akik dolgozni fognak. Vannak új lehetőségek is. De! A különböző iskolákban, ahol megteremthetné magának jövőjét a fiatal, horribilisnek tűnő összeg a tandíj. Itt újra a pénz szól bele az életútba. Elgondolkodtató, hogy hazánkban még mindig nincsenek meg azok a feltételek, ami gyógykezelné a fiatalság jövőjét. Vajon miért nincsenek? Nem szívderítő a kérdés, de hozzáteszem, bíznunk kell a különböző alapítványok, jövőmentő segítség nyújtásában. Nemzeti példa áll előttünk: az ország gazdasági helyzetét is csak a külföldi tőke beavatkozásával lehet részben „megoperálni”. Ha össznemzeti szinten nem szégyen a segítségkérés, akkor az sem lehet szégyen, ha ez a kérés kiteljed az egyénre, a pályát kereső fiatalra is. Olyan munícióra van szükség, ami hitet, bizalmat ad a holnaphoz. Ehhez azonban az ország stabil állapotba való jutása a legbiztosabb alap. Most azonban a végzősöknek kívánok békés, eredményes búcsúzást. Kívánok még sok kitartást, türelmet, bízva abban, hogy valamennyien megtalálják helyüket az életben. KISS GÁBORNÉ Mint már hírül adtuk olvasóinknak, Pakson 20 év után újra életre hívták a szakmunkások képzését. Az iskola igazgatói székének várományosa Krémer Dezső pedagógus.- Úgy tudom, Ön jelenleg az atomerőműben dolgozik.- Igen! Hat éve dolgozom az erőműben. Szerencsés embernek tartom magam. Nekem szinte elsőre öszszejött minden. Gondolkodtam is rajta, mikor lesz ennek böjtje?- Talán éppen az erőműben kellett levezekelni a kezdeti örömöket?- Nem mondhatom, hogy rossz helyem lenne. A sors úgy hozta, hogy el kellett hagyni hivatásomat. Nem vagyok megalkuvó természetű, de alkalmazkodom, és igyekszem mindenkivel jó kontaktust teremteni. Miután befejeztem a főiskolát, 9 évig Zalaegerszegen, majd Pakson 2 évig tanítottam. Feleségem szintén pedagógus, sőt apósom is, de ő már nyugdíjba vonult.- Tehát szíve mélyén nem mondott le hivatásáról?- A pedagógusi pályáról nagyon szép emlékeim vannak. Számomra ez a pálya jelenti a hivatást. Nagyon örültem, amikor Vadász Pali bácsiék megkerestek és felkértek az iskola igazgatásához.- Az Ön véleménye szerint, mi jelenthet problémát az indulásnál?- Az iskolában nem látok megoldhatatlanságot, inkább a gyakorlati képzés okozhat nehézségeket. Az iskolában ugyanis az általános képzés folyik majd. A gyakorlatot tekintve talán elérkezünk oda, hogy mesterek foglalkoznak a gyerekekkel, s megtanítják a szakma minden fogására.- Elsőrendű szempont tehát az volt, hogy az egyes szakmákban a gyakorlati oktatás biztosítva legyen?- Úgy gondolom, ez feltétlenül így természetes. Az építőipar visszaesése miatt akadt egy kis fennakadás a fiús szakmáknál. Ács-állványozó, asztalos, kőműves szakmák indulnak az első évben, a lányoknak nőiruha-készítő. 110 fos összlétszámmal számolunk, persze ez még változhat. A művelődési osztályon folynak még a jelentkezések.- Más szakmák nem kerültek szóba?- Ha szükség lesz rá, természetesen felkészülünk. Végül is az a cél, hogy olyan szakembereket neveljünk, amilyenekre számítanak, s várják őket a különböző területek. Krémer Dezső tele kedvvel, ambícióval beszélt a pályára való visszatérésről. Kívánunk neki sok örömet, eredményes éveket. - kg -PAKSI HÍRNÖK 10 1990. MÁJUS 29.
