Paksi Hírnök, 1989 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1989-09-01 / 1. szám

1989. szeptember PAKSI HÍRNÖK - 5 Levelek a tanácselnökhöz A mai megbolydult világban az egyén egyre rosszabbul ér­zi magát. A rossz közérzet táptalaja az ingerlékenységnek, a tolerancia hiányának, a „semmi sem jó” megnyilvánulásnak. Ezt a nemkívánatos „alaphelyzetet” csak erősítik azok, akik megalapozatlan és indokolatlan ötletekkel hergelik az állam­polgárok zsibbadó agyát. Egy-egy ilyen ötlet levelek özönét indítja el, példa erre az időközben visszavont „Ürgemezei" pályázat. A város tanács­elnöke rengeteg levelet kapott ezzel kapcsolatban. A levelek túlnyommó többsége elutasította a névváltoztatást, ám vol­tak - és mindig lesznek - akik pályáztak és küldték a „jobb­nál-jobb" ötleteiket. Ízelítőül néhány: Vadrózsa-telep, pusz­tatúr, Mező-pihenő, Néppark, Sétány, Úttörők és kisdobosok mezeje, Új Föld, Szabad-tér, Családi-pét, Szótár-park. Az újrakeresztelést ellenzők közül érdemes néhány véle­ményt kiragadni: „A régi nevek megváltoztatása helyett ja­vaslom..., indítsanak új rovatot a lapban. Itt bemutathatnák egy-egy érdekesen hangú külterület vagy településrész el­nevezésének eredetét". (Hegedűs Györgynél Ey másik levél Paks lakosságára apellálva utasítja el a pá­lyázatot, követeli annak visszavonását és így fejezi be mon­dandóját: „Paks lakossága bízik a jelenlegi városi vezetés­ben - támogatja azt, de az esedékes újraválasztások során szavazatát a fentiekhez fogja igazítani. ” A levél szerzői: Paks Városi Baráti Kör. Nem tudjuk, kik lehetnek. Azt sem tudjuk, kit takar az S. P. monogram, ennek ellenére véleményét tel­jes terjedelemben közöljük, mert álláspontunk egyezik. (A honoráriumért jelentkezzen az illető a szerkesztőség címén.) íme S. P. levele: „Gratulálok vállalatunk újságának! Végre sikerült megta­lálni a problémát, mely tán az összes bajunk forrása. Neveze­tesen az Ürgemező név. Elgondolkodtam, vajon mi a gond ezzel a névvel. Mi baja vele annak, aki időt, pénzt nem sajnál­va kitalálja azt, hogy meg kell változtatni. Ha a név aktualitá­sát kifogásolja, akkor nem itt, hanem mondjuk Székesfehér­váron kellene kezdeni, mert az se nem Székes - kivéve a megyei tanácsot - se nem fehér, a várról már nem is beszél­ve. Ha az illetőnek az ürge ellen van kifogása, akkor meg nem az újsághoz, hanem a mezőgazdasági bolthoz forduljon. Raccsolás esetén merem ajánlani a logopédust. Az is lehet, hogy a mező elnevezést kifogásolja. Ez esetben lenne egy javaslatom. A tervezett 1000 MW-os blokkok alapgödréből kikerülő földet oda kellene hordani, s így már akár ürgedomb is lehet­ne, s az ott történteket ki lehetne adni kötve-füzve ürgedombi mesék címmel. Végezetül van egy javaslatom. Pár forintot még az alapdíj­hoz hozzátéve változtassuk meg a Duna nevét. Legyen ezen­túl pl. „Primerköri hőhordozó közeg lekondenzálódását elő­segítő hűtőfolyadék szállító folyam." Hol tart a paksi múzeum ügye? Tiszta A sült galamb várásához hasonló bamba szájtátással óhajtjuk és várjuk a dollár beözönlését hazánkba. Bár ez a beözönlési folyamat valahogyan nem akar elindulni. Bezzeg nem tátja a száját az, aki a fil­meket hozza be és forgalmazza telepü­léseink mozijaiban, ök úgy döntöttek, hogy ha már a nyugati világ pénze és üz­leti szelleme nem mozdul hazánk felé, akkor legalább filmen mutassuk meg a „szabad világot”. Számomra már csak az a kérdés: va­lóban olyan-e a „szabad világ", mint amilyennek a behozott filmeken látszik? Mert ha igen, akkor tiltakozom a „sza­bad világ” ellen kifejtett propaganda mi­nősége és mennyisége ellen! Ezek a gondolatok jutottak eszembe, amikor végigolvastam Paks városának 1989. augusztus havi moziműsorát. Ti­zenhat filmet vetítettek augusztusban, melyek közül egy volt magyar - ez is szex - és egy pedig angol, a többi mind amerikai. Kérdezem: ki (kik) áll(nak) a mozivál­lalat mögött? Vagy tájékozatlan vagyok és nem tudok arról a megállapodásról, amelyet a magyar és az amerikai fél kö­tött? Amennyiben így van, akkor elné­zést kérek az eddig leírtakért, mindent visszavonok, jó hazafinak tartom ma­gam és nem szeretnék kicsiny, de sze­retett hazámnak ártani. De a filmek „mondanivalójával” akkor sem értek egyet! Miért akarja az ameri­kai fél, hogy olyan kedvezőtlen kép ala­kuljon ki róla mint a bemutatott, vértől és erőszaktól csöpögö filmek láttán kiala­kul a nézőben? Vagy talán azt akarják elérni, hogy az NDK állampolgárai men­jenek az NSZK-ba, a magyarok pedig csak Bécs alá, mint annak idején Gör­gey serege? A „szabad világot” pedig kerüljék el! Tisztelettel kérem azokat a magyar (szak)embereket, akik tárgyalnak a fil­mek behozataláról, figyelmeztessék a kedves amerikai felet: még a filmek pla­kátjáról is csöpög a vér és erőszak, nem lesz jó ez a reklám, a magyar fiatalok el­fordulnak majd Amerika felől és akkor megnézhetik magukat! Viszont ha nincs szerződés a két fél között, hanem „csak” a mi (szak)embe­­reink ízlésére van bizva a filmbehozata­lunk, akkor tiltakozom - a változatosság kedvéért - a tervszerű agyat mosó, gon­dolkodást mellőző, erőszakra és ember­telenségre nevelő szemlélet ellen. Áler­­kölcsösségbűl elvetjük a piroslámpás házakat, a prostitúciót. Kérem, amit az augusztusi paksi moziműsor produkált, az enyhén fogalmazva is szellemmi prostitúció! Egyesek összetévesztik az üzletet az erkölcstelenséggel. Azért, hogy egy vál­lalat fennmaradjon, olyan filmeket for­galmaz, amellyel csak az ifjúságot - meg a nézőt - fertőzi és kiöli a moziba járók­ból azt, amit a zilált magyar család és is­kola kínkeservesen beléjük plántált. Tudom, most azt mondja a „mozis (szak)ember”: a családok jelentős ré­szénél van video, igy a gyerekek otthon is nézik a porno-, horror- és blődli filme­ket. Kérem, ez nem érv! Ha az én szomszédom, főnököm vagy munkatársam lop, nem dolgozik és he­reként viselkedik, ez még számomra nem ad erkölcsi felmentést arra, hogy én is lopjak, lógjak és here módjára rág­jam a környezetemet. Érveket és ellenérveket a „mozis (szak)emberek” és én is sorolhatnánk még oldalakon keresztül, ám nem te­szem, hiszen aki akart, az ennyiből is megértett. Csak egyre kérem az illetéke­seket: nézzenek a tükörbe és közben próbálják megszólaltatni saját lelkiisme­retüket, miközben jobb, vagy bal kezük­kel simogassák gyermekük fejecské­jét.. (b. m.) Amerika? A lussoniumi nyári játékokon megje­lent nagyszámú érdeklődő közönség egy korábbi feltevést ékesszólóan bizonyí­tott. Nem egy-két paksi lokálpatrióta ál­ma lakóterületünk múltjának kutatása, emlékeinek megőrzése. Köszönjük az érdeklődést, mert ezáltal kifejeződött a lakosság kulturális igénye, amit tisztelet­ben tartva, az anyagi lehetőségek függ­vényében a város vezetésének, a ta­nácsnak ki keli elégíteni. Várossá válásunkat megelőzően is már többen felvetették a paksi múzeum igényét, hiszen a háború előtt a polgári iskolának komoly értékű muzeális gyűj­teménye volt, ami sajnos háborús kár fo­lyamán megsemmisült. A Hazafias Népfront felkarolásával a lelkes helytörténészek - Németh Imre, Takács Miklós, Bencze Barnabás, Be­­regnyei Miklós, Kródi József, Szentesi Alajos, Lacza Istvánná és más paksi em­lékeket gyűjtők, egy helyi múzeum remé­nyében közgyűjteményi céllal társadalmi munkában dolgoztak. Az értékek gyűltek, az ideiglenes helyi­ségek zsúfoltakká váltak. Ekkor szabadul fel a volt rendőrség épülete, ami fekvésé­nél fogva és építészetileg is ideális épület múzeumi célra. A hetedik ötéves terv célkitűzései közé bekerült a javaslat, hogy az épületet fel­újítja a tanács. Sajnos az ismert gazda­sági helyzet a javaslat tervvé válását nem tette lehetővé. Történt viszont Pakson va­lami rendkívüli. A lakosság, a vállalatok és a tanács összefogott egy óriási társa­dalmi munkaakcióra. Értelmes célokért pénzt és munkát nem sajnálva országos első helyezést értünk el három egymást követő évben. Ebben az akcióban ismét lendületet kapott a múzeum ügye. Az 1988-as évben a Paksi Állami Gazdaság társadalmi munkában felújította a tetőze­tet, ezáltal a további állagromlást meg­akadályozva. 1989-re a Paksi Konzervgyár az épület belső felújítására vállalkozott ugyancsak társadalmi munkában. Az év elején úgy tűnt, hogy az év végére öt kiállító terem is elkészül, megnyithatjuk a kiállítást. Saj­nos? Vagy örömünkre? - Olyan múlt szá­zadi festés található a meszelés alatt, ami miatt az Országos Műemlékfelügyelöség szakmai segítségére van szükség. Az már valóban sajnálatos, hogy a szaksze­rű feltárás miatt a munka időben csúszni fog. Időközben, 1986-ban a Pécsi Janus Pannónius Tudományegyetem Történet­­tudományi Tanszékéről felkereste a ta­nácsot dr. Visy Zsolt adjunktus, aki ko­rábban feltáró kutatásával igazolta Wo­­sinskynak azt a feltevését, hogy a római Lussonium nevű pannóniai határerőd a dunakömlődi Sánchegyen volt. Erre az alapra építette Vak Bottyán a hidját őrző faerődöt. Dr. Visy Zsolttal megállapodást kötöt­tünk, amiben a tanszék hallgatóinak a nyári gyakorlatához szállást, élelmet és csekély anyagi támogatást biztosítot­tunk. Cserébe, az előkerült leletek a léte­sítendő paksi múzeumba kerülnek kiállí­tásra. Ehhez a megyei Wosinsky Mú­zeum támogatását is megkaptuk. A három nyáron folytatott feltárás gaz­dag gyűjteményt hozott a felszínre. A központi műhely dolgozói Köntös Gyula és Madács Mihály társadalmi munkában elkészítették a kiállítási vitrineket. A be­mutatásra Pécsett került sor első ízben 1989. május 5-én. A megjelent szakem­berek előtt dr. Soproni Sándor régész, elismeréssel méltatta a paksi tanács, és a tanszék eredményes összefogását. A pécsi bemutatkozás után a gyűjte­mény haza került, és július 5-én Csányi László megnyitó szavait hallgatták az Or­szágos Helytörténeti Akadémia résztve­vői és a paksi érdeklődő közönség. Je­lenleg a volt munkásőrségi raktár épüle­tében tekinthető meg a kiállítás, amíg a főépület rekonstrukciója be nem feje­ződik. A kiállítás szeptembertől a tanulóifjú­ság oktatásának célját szolgálja, de ter­mészetesen a nagyközönség számára is lehetőséget biztosit. A kiállítás jelenleg időszaki kiállításnak minősül, mivel a múzeum az rangot is jel­ző intézmény, de feltételei is erőfeszítést igényelnek. Bízva abban, hogy a városi összefogás nem volt szalmaláng, bízva abban, hogy a lakosság kulturális igénye továbbra is lelkesítő marad, előttem már tisztán kive­hetőnek körvonalazódik egy még a nevé­ben nem tisztázott paksi múzeumtömb, amibe még a Deák kúria is beletartozik. Ebben nem csak a múlt emlékeinek a kiállítása, hanem a jelen félelmetes tech­nikai óriásának az Atomerőműnek a jövő számára feltétlenül megőrzendő doku­mentumainak is helye van, mert miköz­ben a múlt folyamát nézzük, a jelen pilla­natai, de jövőnk is benne foglaltatik. Vadász Pál Asszonysors -A nyolcvanas évek elején rendezték meg a külföldön élő magyar művészek kiállítását a Műcsarnokban. A megnyitó után még két alkalommal tekintettem meg a kiállítást, melynek több oka volt. Az egyik az, hogy a megnyitó napján nem tudtam az alkotásokat nézni, a szememet az emberek arca, tekintete, ruházata, viselkedése és modora kötötte le. Úgy éreztem magam, mint aki egy más világba jutott. Soha életemben nem láttam ennyi csinos lányt, és asszonyt, ennyi jól öltözött urat, és ránézésre meg lehetett mondani, ki él a határain­kon belül és ki azokon túl. Az asszonyok arca sima, ha ráncot lehetett felfedezni, az a kor természetes állapotát tükrözte és nem az idő előtti ráncokat jelentette. A szemek csillogóak, nyugtalanok és mégis biztonságot sugárzóak voltak. Lenyűgözött és egyben meg is döbbentett a lát­vány, hatása alól a mai napig nem tudok szabadulni. Azóta mániákusan figyelem asszo­nyaink arcát-alakját és tekinteteiket. Mikor mint fiatal házaspárok kilépnek a tanácsháza épületéből, vagy a templom lép­csőin ereszkednek lefelé, még a fiatalasszony arca szép és sima, a tekintete azt sugá­rozza, hogy övé az egész világ. Majd a gyermekrendelő székein ülve, picinyeiket csitítgatva-simogatva az arcaik már egy más világ képeit tükrözik, egy más élet jeleit hordozzák. Az arcaikon már szarkalá­bak tűnnek fel, szomorkások, nem vidámak, tekinteteikben valami fájdalmas és nyugta­lanító fény villog. Látszik rajtuk, hogy nem csak gyermekük egészsége miatt nyugtalanok, hanem a min­dennapok zaklatottsága okozta szorongásban élnek. A magyar asszonyok harminc év után, negyven táján már az alakjukra sem tudnak vi­gyázni és ezért elsősorban nem ők a hibásak. A három de lassan már a négy műszakot csak fizikai erőnléttel lehet végigcsinálni, ehhez enni kell és olyanokat, melyek nem a szépséget és formát segítik érvényesülni. Falvainkat-községeinket járva csak idő előtt megöregedett, elnyűtt 30-40 éves nőket látni, akiket a sok munka már 10-15 éve kikezdett, formátlanná tett. Ma már ott tartok, hogy csak a tinik arcát szeretem nézni - főleg akik nem dohányoz­nak-, mert igazán szép, egészséges, örömet és élni akarást sugárzó arcok és tekintetek csak ebből a korosztályból kerülnek ki. A kérdés már csak az, hogy még meddig? (ibranyi) A családi iroda felhívása Értesítjük a lakosságot, hogy 1989. szep­tember 28-án 9.30-12.00 óráig NYÍLT NAPOT tartunk. Helye: Paks, Dózsa Gy. u. 55-61. fszt nagy­terem. Bemutatásra kerül:- rendezvényeinket alkalmazott művészeti elemek (vers, zene)- esküvő Megtekinthető:- esküvői ruhákból bemutató- virágkiállítás A belépés díjtalan! Szeretettel várunk minden érdeklődőt! Csányi László megnyitja a kiállítást A névpályázat értékelése Ez év májusában hirdettük meg a pá­lyázatot, kértük a lakosság segítségét az újság nevének eldöntéséhez. Be kell vallani, több pályázóra, na­gyobb aktivitásra számítottunk. Viszont voltak olyanok, akik 15-20 javaslatot is felsoroltak, mint Szilágyi Andrásné vagy Bálint István. Voltak, akik levélben fejtették ki véle­ményüket, nemcsak a lap címére vonat­kozóan, hanem a tartalmára is. Megnyugtató volt, hogy a több mint száz pályázó között két fő akadt, aki nem kívánta előfizetni az induló lapot. Jó len­ne ezt az arányt az újévi előfizetéskor megtartani... A szerkesztőbizottság május 30-án ült össze, és választott a beküldött javas­latok közül. A többfordulós - kizárásos versenyben végül Bálint István pályázó javaslatát fogadta el a bizottság, így lett az újság neve Paksi Hírnök. Gratulálunk Pista bácsinak, köszön­jük munkáját. Minden pályázónak megköszönjük, hogy időt szakított ötletének leírására, és azt közölte is velünk. Ötleteiket és ja­vaslataikat ezután is örömmel vesszük.

Next

/
Oldalképek
Tartalom