Hudi József (szerk.): Véghely Dezső visszaemlékezései (Pápa, 2020)
Farkas József és családja
kalmi dolog, mindig meghívtak, mint rokon gyereket, engem is magukhoz, szerintük nem hiányozhattam soha. Én meg örömmel el is mentem. A harmadik gyerekük, a Józsi, akkor már súlyos elmebeteg volt: 4-5 évig valamelyik elmegyógyintézetben ápolták, akkor azután, mint csendes, jó magaviseletű beteget, házi kezelésre hazaadták. De megint kitört rajta a dühroham, és amikor már sűrűn ismétlődtek a rohamok, újból az őrültek házába került. A királlyal, Ferenc Józseffel volt valami súlyos konfliktusa, és dührohamaikor őt akarta vagy agyon vágni, vagy megfojtani. Egy alkalommal vacsorára hívtak magunkhoz Józsi bácsiék. El is mentem. Ép[p]en leülünk. Az asztal végén, a bejárati ajtó felőli részen ült a Józsi. A vacsorát még nem hozták be, amikor a Józsi szemei vérbe borulnak, elkezdi forgatni, az Irén rögtön felugrik az asztal mellől, és valami mesével kiviszi Józsit az udvari szobába. De a zaj nem csitul, egyenkint mennek ki a szobából, mind az udvari szobába, hanem mindig nagyobb dulakodás és kiabálás zaja hallatszott ki. Volt ép[p]en a Józsi miatt egy hatalmas, erős cselédjük is, annak nevét is hallottam kiáltani, mikor segítségül hívták, és hallottam Józsi dühtől reszkető hangját, hogy ő bizony megöli Ferenc Jóskát, és míg elő nem kerítik néki, addig végez Véghely Dezsővel. Mondhatom, nem volt kellemes érzés ott lenni. Kiválasztottam egy jó erős széket, azt a két kezembe fogtam, és úgy álltam fel, hogy ha Józsi lerázza magáról a fékező családtagokat és beront az ebédlőbe, hogy köztünk legyen a terített asztal, és ha máskép [p]en nem tudok tőle megszabadulni, leütöm a székkel, mint egy kutyát. Átvillant az agyamon, hogy ez egy borzalmas tett a szülei, testvérei előtt, de nézetem szerint ez volt az egyetlen védekezési módom a dühöngő őrülttel szemben. De, hála Isten, erre nem került sor, mert hamarosan megjelent Irén, ki lihegve mondta, hogy az égre kérnek, hogy sietve, ha lehet, futva hagyjam el a házat, mert nem bírnak Józsival. Nekem sem kellett több, rohantam el, és a folyosón hallottam, amint a dühöngő és kiabáló Józsit viszik be az ebédlőbe az udvari szobából, ♦ 190 ♦
