Hudi József (szerk.): Véghely Dezső visszaemlékezései (Pápa, 2020)

Napirend, családi élet, 1848 emlékezete

Ilyen nagyobb természetű kirohanásai anyámnak nem voltak gyakoriak, de erre a két esetre élénken emlékezem és gondolatban határozottan léptem apám pártjára, persze csak magamban — megszólalni azért én sem mertem —, hogy ma is szinte átélem mind a két esetet.

Ebben a kisebédlőben ebédnél és vacsoránál volt az egész család együtt, itt zajlottak le azok a kedves-meleg családi együttesek, melyekre ha visszagondolok, még ma is vesztesnek érzem magam, hogy azok az idők örökre elmúltak.

Az asztalfőn ült az édesanyám, balján az édesapám. Anyám jobbjára esett ugyanis az ajtó, hol az ételeket hozták be. Mi, gyerekek azután jobbra-balra. Körülbelül kor szerint jobbra-balra, az asztal végén vagy a német, vagy a francia lány. A társalgási nyelv a magyar volt, csak ha olyanról volt szó, ami a német vagy francia lányt érdekelte, akkor az ő nyelvén. Nem mintha azok nem tudtak volna magyarul, megértettek azok mindent, bele is szóltak, de nem magyarul, a szüleim úgy tettek, mintha nem tudnák, hogy értenek magyarul, attól kezdve azután az ő nyelvükön ment tovább a diskurzus.

Ezzel azután két eredményt értek el a szüleim. Az egyik az volt, hogy velünk ezek a lányok soha másként, mint az ő nyelvükön, nem beszéltek. A másik meg az, hogy bennünket egyikünket sem kellett sohasem nógatni, hogy ne magyarul, hanem németül vagy franciául beszélj. Ezeknél az idegen nyelvű beszélgetéseknél azután, ha a lány elfelejtett, vagy nem akart kijavítani bennünket, ha valamit hibásan mondtunk, akkor a szüléink javítottak ki. Ők egyszóval részt vettek állandóan a diskurzusban, és ebből rettenetes sokat tanultunk.

Apám is, és anyám is, ugyanis ebéd és vacsora közben beszélték meg az aktuális dolgokat a legkülönbözőbb témakörökből268. Még ma is emlékezem arra az esetre, amikor még kisdiák voltam, hogy édesapám, mint példát mondta el a hiúságra azt, hogy ma kapott egy hálálkodó

268 A kéziratban: thema körökből, javítottuk.

♦ 138 ♦